A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Igazi szerelem

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mindenbe szerelmesnek lenni… Ez az igaz szerelem titka. Nem csupán egyetlen ember ölelésében találni meg a boldogságot, hanem a világ minden apró rezdülésében: a reggeli napfény arany színében, amely selymes érintésével simogatja a bőröd, vagy a szellő lágy fuvallatában.

Szerelmesnek lenni a tenger végtelen kékségébe, ahogy a hullámok szívverésként lüktetnek a partoknál. Szeretni a felhők lassú táncát, ahogyan a naplemente rózsaszín fátyla alá bújnak. Minden egyes virág szirmában felfedezni a szépség mélységét, és hagyni, hogy a természet csodái folyamatosan ámulatba ejtsenek.

Az igazi szerelem azonban ennél is több. Az elfogadás csendes ölelésében rejtőzik, amikor egy esős napon is a napfényt látod. A belső békesség dallamában, ami akkor is szól, ha a világ hangosan zúg.

És mindez csak akkor válhat teljessé, ha önmagunkat is szeretjük. Szeretni minden hibánkat, minden múltbeli döntésünket és minden álmunkat, mert mindez mi vagyunk. Önmagunk szeretete az a kulcs, amely kinyitja a szívünket a világra – hogy a belső fényünk beragyoghassa a külvilágot is.

Mindenbe szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy a szíved ajtaja mindig nyitva áll – befogad minden érzést, minden emléket, minden pillanatot. Ahogy a szíved kitágul, magad is része leszel ennek a végtelen, mindent átfogó szeretetnek.

Ez az igazi szerelem: a létezés örömteli ünnepe, ahol minden lélegzet új esély arra, hogy szerelmes legyél az életbe – és önmagadba.