A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újjászületés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újjászületés. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. október 31., csütörtök

A Mélység Ölelése

Egy éjszakai órában ülök a parton, a tenger hullámai lassan elérik a lábamat, mintha hívnának maguk közé. A víz hideg érintése megborzongat, de nem rettent vissza. Ahogy a mély vizet figyelem, egy láthatatlan erő húz le, mintha a mélység sötétje magához szólítana. Felállok, és lassan elindulok befelé, egyre mélyebbre, hagyom, hogy a tenger körülöleljen, és a mélység csendje belém hatoljon.
Ahogy tovább merülök, a napfény fokozatosan eltűnik, és minden egyre hűvösebbé, sötétebbé válik. Az utolsó foszforeszkáló fények egy pillanatra még felvillannak, mint kísérteties, halvány csillagok, de aztán minden teljesen elsötétedik körülöttem. A víz egyre nehezebb, a mély nyomás szinte rám telepszik, mintha a bánat egész súlya a vállaimra nehezedne. Leérek a tenger fenekére, a csend mélyére.
Itt, a legmélyebb sötétben megpillantom őket. A bánat lényei, gomolygó, hatalmas árnyékokként lebegnek körülöttem, bizonytalan, elmosódott formákkal. Némelyikük szeme halványan villan, sápadt és élettelen, mégis egyenesen rám szegeződik. Másokból lassan mozgó, csápszerű karok nyúlnak felém, a vízben kavarogva közelednek, mintha egy érintésre várnának, hogy engem is magukkal húzzanak.
A lények csendes körökben lebegnek körülöttem, figyelnek, mintha halkan suttognának. Üzenetük, amelyet csak én hallok, egyszerre gyengéd és könyörtelen: — Add át magad. Hagyd, hogy mi legyünk a támaszaid, ismerjük minden fájdalmadat. Velünk pihenhetsz.
Ahogy egyre közelebb vonnak, érzem a sötétségük mély vonzását. Az árnyékok lassan körbevesznek, halk örvényszerű forgásuk csalogat, hívogat. Ahogy nézem őket, szinte elveszítem a vágyat, hogy a felszínre visszatérjek, mintha minden ellenállásom eltűnne a mély bánat súlya alatt. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elnyel a magány, és a sötét csápok körülfonódnak rajtam, elvonják minden erőmet.
De valami belül, valahol mélyen, egy halvány fény feléled bennem. Egy apró, meleg szikra – egy érzés, amitől újra erőt érzek. A lények közelednek, de tudom, hogy még van választásom. Az élet iránti vágy, a felszín csendes fénye egyszerre meleg és hívogató. Érzem, hogy választanom kell.
Minden erőmmel a felszín felé indulok, küzdök a bánat lényeinek vonzása ellen. Mintha mély álomból ébrednék, a szívem újra dobogni kezd, erősebben, minden mozdulattal közelebb hozva a fényt. A sötét lények követnek, de tudják, hogy ma nem ők lesznek a győztesek.
A felszínen áttör a hold fénye, hűvös levegő tölti meg a tüdőmet. A tenger hullámai lassan visszahúzódnak, ahogy kimerülten leülök a parton, hagyva, hogy a csendes éjszaka körülöleljen. A hold és a csillagok tisztán ragyognak, mintha megértőn figyelnének. Érzem, ahogy a fájdalom lassan feloldódik, szinte kioldódik belőlem, ahogy a könnyek lassan végigcsordulnak az arcomon.
Egy pillanatra felnézek az égre, és látom, ahogy egy hullócsillag suhan el felettem. Érzem, hogy ez az üzenet nekem szól: „Drágám, lesznek még boldog pillanataid. Nem vagy egyedül.” Szívemben csendes béke árad szét, mintha láthatatlan angyalok vennének körül, megvédve és szeretettel átölelve. Ott, a tenger partján, ahol a legmélyebb sötétséggel néztem szembe, most a csillagok fénye alatt újra érzem, hogy újjászülettem.

2024. október 23., szerda

Álomból élet



A sötét föld mélyén,
ahol a nap fénye
ritkán kúszik be,
ott álmodik a gubó,
mint egy szív,
mely a csendben lüktet,
várva a pillanatot,
hogy kiszabaduljon.

A gubó régi titkokkal
van tele, mint egy könyv,
melyet senki sem olvas.
Bennük színek
jelennek meg az álmokban:
sárga, zöld, piros, kék,
mint a hajnalban
felkúszó napfény,
mely a virágok szirmait
érinti gyengéden.

Egy nap, ahogy az éj
fakad a hajnalban,
megrezdül a gubó,
mint a szerelem első üteme,
ami felforrósítja a szíveket.
A régi bőr szétfeszül,
mint egy titkos ígéret,
mely napfényt kér,
és végre megmutatja
az új életet.

Hús-vér pillangó,
már nem csupán színfolt,
hanem az álmok
szárnyas megtestesülése,
ami felkavarja a világot,
mint ősszel a szél,
mely a fák között
hulló leveleket táncoltatja.

Már nem fél a sötéttől,
hiszen a fák alatt,
ahol a gyökerek táncolnak,
ott a titok él,
s ő, a felfedező,
ki végre kiszabadult,
ragyogó szárnyakkal
repül a világ fölött,
mint egy álom,
mely sosem ér véget.

Útja egy új dimenzióba vezet,
ahol a béke szőtte
az élet szövetét,
és a szeretet
minden színt átölel,
mint egy virágzó rét,
hol a napfény csillog,
és a madarak dalolnak
soha nem hallott éneket.

Itt minden szív
örömmel dobban,
a színek pompája
táncra hívja a lelkeket,
s a pillangó,
e csodás világban,
mint egy élő festmény,
szárnyal a végtelen térben,
hol az álmok
mind valóra válnak.

Pillangó, te csodás lény!
Ki mindannyiunk vágyát
teljesíted,
hogy egyszer a gubóinkat
széttörjük,
s az új világban
megtaláljuk az otthonunkat,
ahol a virágok soha
nem hervadnak el,
és az öröm
örökké tart veled.

2024. augusztus 31., szombat

Romokból újjászületve


Olyan sokáig akartam megfelelni,
Mint árnyék a napfényt, úgy követni.
Eladtam lelkemet és önmagamat,
Felépítettem sötét birodalmamat.
Építettem, mint rabok építik a várat,

Lelkem köveit szorosan tapasztottam.
Erőt, fáradságot észre sem vettem,
Egyszer csak a szívemben repedést leltem.
Gyönyörű váram lassan homokként hullt,
És az emberek, mint szél, elfordultak.
Akiknek odaadtam életemet,
Eltűntek, nekik többé már nem léteztem.
A váram romokká lassan omlott szét,
Az identitásom füstté foszlott szét.
A megfelelés kényszerének súlya,
Nem lett más, mint életem új útja.
Igen, az lett belőle, átváltozott!
A sötét romok mélyén újra születtem.
Végre igazi önmagam lettem,
Szabad emberként az életet élvezhetem.

2024. július 26., péntek

Boldogság cseppek





Az élet egy röpke utazás,
Szárnyak nélküli próbálkozás,
Reménnyel teli várakozás,
Pillanatnyi szeretetvágyás.
Álmodozás a szépről,
Boldog földi létről,
Kudarc nélküli életről,
Örök boldogságról, békéről.
De az élet néha rögös út,
A bánat olykor ránk borul.
A remény mégis élni tanít,
Új napokkal tovább gazdagít.
A szeretet mindig felemel,
Újra tölt, és utat mutat.
A szemünkkel újra látunk,
Reménnyel tovább haladunk.
Az élet egy röpke utazás,
Véget nem érő szeretetvágyás.
A boldogság cseppekben hull,
Minden szívben újjászületik, s virul.