A következő címkéjű bejegyzések mutatása: belső fény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: belső fény. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 23., hétfő

A hajnal leánya



Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.
Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.
Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.
Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,
már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.
Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.
A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,
mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.
Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,
és azt mondta magának:
– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.
Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.
Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –
szavakkal, színekkel, csenddel.
Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.
És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:
– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.
Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

2025. május 27., kedd

Túl minden határon /lélekvers/



Szabadon. Felhők felett.
Szívem súlyát hátrahagyva,
csendbe simul a létezésem,
ahol már nem sajog a múlt zaja.
Talán… megtalálom.
Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,
csak én vagyok, s az örök áramlat,
mely hazavisz, túl minden határon át.
Átrepülök egy másik dimenzióba,
hol látnak engem igazán —
nem az embert, kit e világ formált,
hanem azt, aki mindig is voltam:
a tiszta lélek, a forrás fénye,
a csendbe bújt őseredet.
Hátrahagyom az emberi személyiséget,
mely az életben maradásból született,
rétegeim lassan leválnak rólam,
mint őszi fákról a megsárgult levelek.
És szállok —
akár egy sas, ki már nem fél a magasban,
szeme tükrében ott a végtelen,
s odalent a gondok —
csenddé szelídült hullámok
egy távoli, eltűnő parton.
Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,
s ő hallja mind —
mert aki ennyire magasan jár,
az már él, s nem fél.
Szívében a csönd dobog,
nem harcol már semmi ellen,
csak repül, méltósággal,
az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.
Nincs iránytűje — csak bizalma,
nincs térképe — csak belső fénye.
Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,
kit nem a Föld, hanem a fény hív,
s hagyom… hadd vigyen.
Túl minden határon. Haza.