Legszebb utazás

A repülőtér zsúfolt volt, mindenki sietett, mindenki a saját világába zárkózott. Én is. Addig, amíg meg nem láttalak.

Nem kellett, hogy megszólalj. Az első pillantás elég volt. A szemed mélybarna volt, olyan, mint az erdő, amikor a nyár sűrűjében minden titkot magába zár. A tekinteted egyszerre volt égető és simogató, olyan erővel talált meg, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az ajkad íve határozott és vonzó volt, s a féloldalas mosolyodban ott bujkált valami veszélyes játékosság. A hajad sötét tincsei a homlokodba hullottak, s a mozdulat, ahogy félresimítottad őket, elbűvölt: mintha örökké nézhetném. Az arcod férfiasan markáns volt, mégis lágy – minden vonása azt súgta, hogy ismerlek, még ha most találkoztunk is először.

Leültél mellém a váróteremben. Nem kérdeztél engedélyt. Csak mosolyogtál, és a mosolyod olyan volt, mintha egy titkot osztanál meg velem. Egy titkot, amit mindig is ismertem, csak elfelejtettem valahol az évek során.

– Hová utazol? – kérdezted.

– Bárhová, ahol nem voltam még – feleltem, és a hangom furcsán rekedtnek tűnt.

– Akkor jó helyen vagyok – mondtad, és a szemedben játék lobbant, ami egyszerre volt kihívás és vallomás.

Nem kerestem szavakat, és mégis, minden mondat köztünk úgy hullott, mintha mindig is ide tartoztak volna. Beszélgettünk, nevettünk, és közben minden szálat elszakítottam a múltamtól. A világ eltűnt körülöttünk: a hangosbemondó, az utasok zaja, a szürke fények mind csak háttér lettek ahhoz, ami kettőnk között született.

Amikor felszálltunk, véletlenül melléd szólt a helyem. Vagy talán sosem volt véletlen. Az univerzum játszott velünk – és mi nem tiltakoztunk. Az órák lassan teltek, de minden perc ajándéknak tűnt. Az ujjaink először tétován érintették egymást, majd összefonódtak. Mintha a bőrünk alatt ismerte volna egymást a két lélek. Minden mozdulatban ott volt a kimondatlan: „te vagy, akit kerestem.”

És bennem valami kitágult. Olyan volt, mintha éveken át zárt szobákban éltem volna, és most egyszerre kinyíltak az ablakok. Szabad lettem. Élőbb, mint valaha.

A gép leszállt. A gyomrom összerándult, mert tudtam, hogy véget ér. Az ajtók kinyíltak, az emberek hömpölyögni kezdtek. Mi még mindig lassabban léptünk, mintha nyújtani akarnánk a pillanatot.

Megálltál előttem, mielőtt a tömeg elsodort volna.

– Ez csak egy utazás volt – mondtad, de a hangodban ott remegett az, amit nem mondtál ki.

– Az életem legszebb utazása – válaszoltam. És éreztem, hogy igaz.

Közelebb hajoltál. A levegő megremegett köztünk. A szád az enyémhez ért. Nem finoman, nem óvatosan – hanem úgy, ahogy két ember csókolózik, akik tudják, hogy csak egyetlen pillanatuk van, és abban kell benne lennie mindennek. Vágy, hiány, szerelem, búcsú.

És amikor elváltunk, a világ újra felzajlott. Az emberek sodortak minket, és nem néztél vissza. Nem kellett.

Mert tudtam: amíg tartott, az volt a legtisztább, legigazibb szerelem. És bár elillant, belém égett. Nem lesz több folytatás – de soha nem múlik el.

Szeretlek december

Szeretlek december, kedves hónap vagy nekem,

amikor a hó lassan betakarja a csendet,

a fenyőágak vállán fehér álom pihen,

s a csillagok messziről hazakísérnek halkan.

Szeretlek, amikor hosszúak az esték,

a tűz pattog, a világ lelassul,

kint a szél mesél a hómezők felett,

bent a szív megengedi a szeretet dallamait.

Szeretlek december, mert nem sietsz,

minden napod időt ad a léleknek,

minden éjszakád fénybe borítja az eget,

mintha a természet is átölelne engemet.

Szeretlek, mert oly szép vagy nekem,

valahányszor elfárad bennem az év,

te csendben újra megtartasz,

hogy érezhessem: élni jó, a szeretet örökké bennünk marad.

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

Ceruzadráma

Írtam a nagy jelenetet,

már majdnem kész is lett,

erre egy halk „reccs” szólt,

s a ceruzám ketté lett.

Megállt a gondolat,

néztem rá szomorúan,

a fél mondat ott vigyorgott,

mint aki rajtam mulat.

Elővettem másik ceruzát,

amely bírta a folytatást,

s ahogy kézbe simult szépen,

a történet ment is serényen.

Halad már a történet,

nem fenyeget semmi vész,

ha még egy ceruza feladja,

hát lesz belőle krónikás rész.

A változás hídja

 

A mező fölött sűrű, fekete felhők gyűltek, mintha egyetlen óriási kupola borult volna Iza és Ádám fölé. A földút nedvesen fénylett, de még nem esett. Az illat azonban már árulkodott: közeledik a vihar.

– Sietnünk kellene – mondta Ádám, felpillantva az égre.

– Most nem – felelte Iza, megállva az út közepén. – Nem futok tovább semmi elől.

A távolban tompa moraj futott végig a tájon. A szél még visszafogott volt, de a gabona már bizonytalanul hajladozott.

– Iza, én csak azt mondom, hogy baj lesz, ha itt kap el minket.

– Mindig ezt mondod – nézett rá a lány. – Hogy baj lesz, ha változtatunk. Hogy jobb a régi, a biztos. Hogy ne bolygassunk semmit.

Ádám utolérte, és finoman megfogta a karját.

– Nem a változás ijeszt meg. Az ijeszt meg, hogy egyszer elveszítelek, ha rosszul döntünk.

Ekkor hirtelen vakító villanás hasított a levegőbe. A fény után érkező dörrenés félelmetesen végigfutott mindenen. A szél egyetlen nagy mozdulattal rájuk csapódott.

– Na látod? – kiáltotta Ádám. – Ezért kellett volna visszafordulnunk!

– Pont ezért nem! – felelte Iza. – Ilyen az élet is. Ha mindig megtorpanunk a vihar előtt, sosem jutunk túl rajta.

A mező szélén ekkor egy hatalmas fa dőlt ki a vihar első haragos dühétől. A törzs tompa robajjal zuhant az útra – arra az útra, amelyen néhány perce még ők jöttek.

Ádám elsápadt.

– Ez… pont akkor ránk dőlt volna.

Iza bólintott.

– A régi út bezárult. Pont most. Ez sem véletlen. Menni kell tovább, másfelé.

A következő villanás fénye bevilágította a mezőt, és ekkor mindketten észrevették a fű között húzódó kis fahidat a túloldalon. Eddig rejtve volt, nem lehetett látni.

– Én még sosem láttam ezt a hidat – mondta Ádám.

– Mert nem előre néztél, hanem vissza – felelte Iza. – A vihar néha megmutatja az új irányt.

Most már közelebb villámlott, az első esőcsepp pedig meleg és nehéz ütésként hullt rájuk. Ádám tétovázott, aztán elindult Iza után.

A hídnál érte utol. Iza ránézett; arcán végigcsorgott néhány esőcsepp, de a tekintete tisztán csillogott.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ádám

.– Nem biztos – felelte. – De készen állok. A változás nem akkor jön, amikor várjuk. Akkor jön, amikor eljött az ideje.

A vihar ekkor teljes erővel rájuk zúdult. A híd alatt megáradt a víz, a deszkák feszülten recsegtek, de tartották őket.

Átléptek a túloldalra, ahol már más volt a szél – nem hátráltatta, hanem előre vitte őket.

Ez lett az első lépésük egy új úton. Egy olyan úton, amelyet talán épp a vihar nyitott meg előttük.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hála – ajándék

A reggel szürkébe öltözött, a szél hidegen tépte a tájat, mégis vannak dolgok, amelyekhez semmilyen idő nem ér fel. A becsület ott lakik az emberben, él. Nem kell bizonygatni, nem kell magyarázni. A szív mélyén, onnan indul minden, onnan árad szét.

A hála apró jelzés – mégis mélyen meg tud érinteni. Egy figyelmesség, egy valódi szó, ami nem dísz, ajándék. Az érzések könnyűek, abból a helyből törnek fel, ahol az ember igaz. Kimondani őket erőt ad. Néha egyetlen mondat is elég: köszönöm szépen. Nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Érzem, amikor szívből jön, és azt is, amikor csak odadobják, mert „illik”, kötelességből.

Az idő nem kímél, de tanít. Fölemeli a fátylat azokról, akik csak játszották a szerepüket, és megmutatja azokat, akik mindig ott voltak. Nem könnyű felismerni, és még nehezebb elfogadni, amikor valaki helyet veszít az életemben. Látni fáj, de tisztít. Közelebb hozza a valódiakat.

Akik maradnak, azoknak oka van rá. Nem könyörögtem, nem kértem, mégis itt vannak. Tiszta lelkű emberek, akik nem a szavaikkal, hanem a létezésükkel bizonyítanak. Nem kell sok – őszinte jelenlét, figyelem, emberség. Ez az, ami megmarad, ami továbbvisz. A többieket elengedem. Az igaziakat megtartom.

Őszinteség velem született, a felszínességet nagyon nem szeretem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu