Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.