Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.