Sebes-Körös álma

Fotó: Nagy Dániel

Mesébe hajló felhők úsztak

ma este a Sebes-Körös fölött,

s az ég is egy pillanatra

legszebb álmába öltözött.

A víz tükrén kék felhőrajz derengett,

a part fölé az alkony lassan simult,

míg a felhők tovább írták a mesét,

a Körös vize vitte magával az estét.

Kopog az ősz

Még ontja a nyár utolsó melegét,

perzseli Alföldünk vidékét.

Hónapok óta alig érkezik eső,

porrá szárad a rét, szomjazik a mező.

Itt a nyár már nem nyár, csak izzó némaság,

hosszú forróságban elfáradt világ.

Árnyékba húzódik ember, madár,

minden élő friss fuvallatra vár.

Valahol már közeledik az ősz,

forró ég alatt hűvös szellő időz.

Illata átsuhan kiszáradt mezőn,

friss levegővel integet a jövő.

Várom sétáimat lombszínű utakon,

aranyló levelek közt, puha avaron.

Nézem, ahogy a fák elengedik leveleiket,

velük hullna mindaz, mit elengedek.

Ha egyszer megnyílik fölöttünk az ég,

záporba borul a szürke messzeség,

látni akarom, ahogy fellélegzik a táj,

és a föld minden cseppet magába zár.

Nem bánom, ha bőrig ázom az esőben,

vízcseppek futnak hajamon, kezemen.

Csak essen végre, mossa át a határt,

hadd igya Alföldünk rég várt záporát.

A nap is szelídebb lesz ősszel,

langyos fénye játszik őszi széllel.

Nem éget, csak megpihen vállamon,

jólesik újra időzni a napon.

Lépcsőn ülök majd, két kezem közt teám,

arany levél táncol köröttem nesztelen.

Gőze felszáll, mint halk üzenet,

melege átöleli szívemet.

Nekem az ősz, friss levegő, megérkezés,

esőillat, hosszú séta, elengedés.

Aranyló lombja békét ébreszt bennem,

ez az évszak, melyre oly régóta várt a lelkem.

Esőima

Nyári estéken tücsökhegedű szól,

ez az egy kincs maradt a forró nyárból.

A nap vörös kovács, veri a vidéket,

parázzsá kalapál kertet, fákat, rétet.

Hajnal sem enyhül, a ház fala lázas,

a szél is forró, a levegő száraz.

Három hónapja nem nyílt meg az ég,

porból varrt ruhát hord az egész vidék.

A föld cserepes szája vizet kér,

mélyén a gyökér is alig-alig él.

A fák válláról lehull a levél,

minden zöld emlék a porba visszatér.

Szomjúság roppantja a gyenge ágakat,

a nyár sorra éget kerteket és tájakat.

Port lélegzünk, mintha hamu volna,

a test a forróság kimerült foglya.

Mindegy, hány év van az ember mögött,

a hőség súlya minden testbe beköltözött.

Az őszt várom, párás hajnalát,

a hűvös szélben az avar illatát.

Hajamba kapjon, fusson át a tájon,

a nyár forró pora messzire szálljon.

A nyitott ablakon friss szellő járjon,

s a mély, nyugodt álom újra rám találjon.

Ha egyszer végre megered az eső,

nem kell majd eresz, sem fal, sem tető.

Kiállok alá, két karom kitárom,

hadd áztassa át kiszáradt világom.

Bőrig ázom, hulljon rólam minden por,

igya fel a föld az ég vizét százszor.

Ott maradok, amíg a zápor el nem áll,

míg a szomjas föld minden cseppet magába zár.

Nem kérek mást, csak megtisztult világot,

esőtől éledő füvet, lombot, virágot.

Kánikula, én győzök!

A hőmérő délben felmondott,

harmincnyolcnál nagyot sóhajtott,

azt mondta: „Én ezt nem bírom!”

Majd elájult az ablakpárkányon.

A ventilátor szembefordult,

három fokozaton nekibuzdult,

de mire hozzám ért a szele,

meleg levegő lett belőle.

Fogtam hát a mosóteknőt,

teleöntöttem, mint egy medencét,

jégkockából hegyet raktam,

és királynőként belehuppantam.

A Nap hencegett fenn az égen:

„Megsütlek ma, nincs reményed!”

Én a teknőből ránevettem:

„Késő, öreg, már én nyertem!”

A szomszéd kérdi a kerítésnél:

„Nem fázol ott a sok jég között?”

„Dehogynem!” – mondtam büszkén neki –,

„Csak végre valami rendesen működik!”

A jég elolvadt, a víz felmelegedett,

a ventilátor is szabadságra ment,

de én csak ittam rendületlenül,

míg a palack nézett kétségbeesetten körül.

Estére a nap végre hazament,

a hőmérő is magához tért,

én pedig kihirdettem győzelmemet:

„Holnap kezdjük elölről az egészet!”

Ma csak csendben

Ma csak csendben maradnék,

nem kértem semmit a naptól,

csak egy puha kis nyugalmat

a bennem zúgó világtól.

Nem tudom, mi fáj igazán,

csak érzem mélyen, valahol,

mert a lelkem egyedül

egy bezárt ajtónál barangol.

Nem akarok most erős lenni,

sem mosolyogni másokért,

csak megpihenni önmagamban,

míg a szívem újra hazaér.

Hadd hulljon le rólam a bánat,

mint őszi ágról a levél,

maradjon a helyén csendben

egy apró, lélegző remény.

Hiszen bennem van még a fényem,

bár most alig-alig ragyog,

nem tűnt el — csak megpihent ő,

s vele együtt én is hallgatok.

A cinege bús dala Evokáció Móra Ferenc A cinege cipője című versére

Nyár álma elrebben,

dér reszket a csendben,

nehéz bánat ébred

csöppnyi cinegében.

Dél csillaga hívja,

két szárnyát kinyitja,

de csizmát magának

sehol sem találja.

Fordul fűhöz, ághoz,

röppen a sarushoz,

ezüstfűznél lakó

Holló varga úrhoz.

Holló szól: – Hiába,

nincs időm most rája,

bíborcsizmát varrok

nagyurak lábára.

Darvaknak, gólyáknak,

messze szálló lúdnak,

csizma nem való ám

holmi kis madárnak!

Daru, gólya vonul,

vadlúd délnek fordul,

messze szállnak sorra,

búbos banka indul.

Csak csöpp cinegének

búsan szól az ének:

nincs csizma a lábán,

tél jut a szegénynek.

Keres alkonytájban,

röppen harmatágban:

– Puha csizmát kérek! –

búsan sír magában.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem.

Magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem.

Magyarul ír a kezem,

magyarul szól nekem.

És amit bennem a csend vár,

az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim.

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

az eső is magyarul zuhog nekem.

Minden lélegzetem magyarnak érzem,

minden szóval közelebb lépek hozzád.

Ami bennem él, az mind hazatalál,

ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom, tiszta levegő.

Mint ezernyi réti virágmező,

illatfelhő az ég peremén.

És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,

minden válaszom ugyanaz marad:

magyar szóval lettem igazán otthon,

magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Magigazság

Van úgy, hogy az ember is napraforgóvá válik:

a szívében érzi,

honnan kap tiszta erőt,

és mi az,

ami hamisan ragyog.

A hamis ragyogás

szépnek mutatja magát.

A tiszta erőből

termés lesz.

A napraforgó

fordul.

Tányérjában a nyár

fekete maggá sűrűsödik,

sárga peremén

még ott izzik

a Nap emléke.

Messziről:

virág.

Közelről:

aranyszélű

fekete magigazság.

Az ember is

aratáskor tudja meg,

milyen erő érte:

üres héjat hagyott benne,

vagy telt magot.

A telt mag egyszer

kipereg.

Madár viszi,

Föld barázdája fogadja,

s ahol eltűnik,

ott sárga fejjel

visszanéz a nyár.

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám

Pillám alatt

Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,

meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,

a héj alatt piros az élvezet.

Forró kövön mezítláb áll a dél,

só ül a bőröm apró hajlatán.

A puha fű érinti talpamat,

május izzik a pillám alatt.

Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Örök Ragyogás

Van egy érzés, ami csoda,

mint mikor a napfény a virágzó bimbót kibontja.

Fénysugár érinti, suttogja titkát,

szirmok remegnek, ahogy ontja illatát.

De a napfény elvonul,

árnyékban marad a csoda virága.

Mégis áll, egyedül,

illatozik, pompázik mindenkinek,

mint szívem illata a csendben,

mely eljut mindenkihez.

Megérinti a szellő, simogatja az eső,

gyöngyként pereg rá az Ég könnye,

s ő áll szirmait kitárva,

nem kér, csak ad,

mindaddig, míg élete tart.

Ragyog, mint belső napom,

mint az örök fény, mely bennem lakik.

Virág vagyok e földön,

szirmaim a szeretet,

illatomban szerelem,

szívemben ragyogás,

mely akkor is él,

ha a napfény elvonul.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.