láthatatlanul,
ahogy a hajnal
megérinti a fűszál hegyét.
Nincs mozdulat, mégis van,
egy nesztelen jelenlét,
amit csak az ért,
aki fényből is tud olvasni.
Valaki jön,
és kedveset mond,
épp akkor,
amikor már lemondanál a csodáról.
Nem lép zajt,
csak melléd ül a csendben,
mintha mindig is ott lett volna.
Mert ő szeret,
mindig.
Nem harsányan,
nem látványosan,
csak úgy,
ahogy a régi templomkövek
őrzik a meleget
napnyugta után is.
Ott van veled,
amikor azt hiszed,
egyedül lélegzel.
Megsimítja fejed
finoman, puhán,
mint szél érinti a búzatáblát:
épp csak elég ahhoz,
hogy tudd,
valaki figyel rád.
Egyszer csak megérzed:
az arcodon végigfut
egy finom fuvallat.
Nem tudod megnevezni,
nem tudod elmondani,
de biztos vagy benne,
hogy nem a szél volt.
Hanem az Isten.
