A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.
A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.
Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.
A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.
Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.
Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.
A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.
Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.
Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.
Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.
Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.
Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.
Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.
A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.
Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.
Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.
Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.
A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.
