2026. január 9., péntek

Negyedik advent



Az első gyertya fellobban –
hit,
belső tartás a csend szélén.
A második lángja továbbindít –
remény,
lépés a bizonytalanságon át.
A harmadik fénye megérkezik –
öröm,
szívben oldódó idő.
A negyedik gyertya körénk simul –
szeretet,
összetart, emlékezik, hazavezet.
Négy láng áll egy körben,
fenyőág őrzi a teret,
a fény már bennünk folytatódik,
és az ünnep
megszületik.

A repedés mentén



Embernek születtem,
tapasztalni jöttem.
Néha összecsapnak a hullámok,
mint előttem a tenger.
Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,
majd egy szünet –
egyetlen nagy lélegzet,
ahol minden átrendeződik,
és a repedés mentén fény szivárog.
Ha az út elhomályosul,
elengedem a szorítást,
figyelek,
mert a sors ilyenkor
más irányból szólít.
Itt minden idő földi idő,
a repedések tanítanak járni,
és ami egykor angyalinak tűnt,
lassan emberré válik bennem.
Itt belül lehetek angyal,
a világ hívása elér,
lépteim súlya földre húz,
és minden nap emlékeztet:
embernek születtem.

Hamu után



A hátam mögött
a főnix kibomlik
parázsból tanult emlékezés
Szárnya
felismerés
hogyan tart meg a tűz
Állok
a hamu már mögöttem
arany vonalaim
visszatalálnak a testembe
A láng
átírt
és átengedett
A főnix történik
én pedig hordozom
az újjászületés csendes súlyát
Most
a fény tudja
hol van a helye.

2025. december 20., szombat

Téridő nélkül



Az álom akkor kezdődik,
amikor lehunyom a szemem,
amikor a világ elfelejt
megnevezni.
Ilyenkor eltűnik a nevem.
Marad egy test,
amelyben erdők lélegeznek,
tavak emlékeznek arra,
hogyan lehet mozdulatlanul élni.
Jelenlét áll bennem.
Egy irány,
amerre a gondolat
tovább oldódik.
Az idő szétterül,
mint egy vízfelület,
amely elnyel
és megtart.
Fák nőnek a mellkasomban.
Figyelnek.
Gyökereik a tegnap hiányába érnek.
Az álom történik.
A felébredés után
a tér kitágul,
és minden visszatalál
oda,
ahol különbség nélkül
egy volt a bent
és a kint.

2025. december 19., péntek

A lap szélén



A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.
A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.
A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.
Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.
Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.
A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

Nem marad velem



A szoba félhomályban lélegzik,
az ablaknál megáll a fény.
Bennem egy üres tér húzódik,
amit nem érint meg senki.
A csend nem békés –
üres szék az asztalnál,
ahol a szeretet kabátja
rég lecsúszott a vállról.
Hiány vagyok,
mint el nem küldött levél,
mint kulcs a zsebben,
ami nem talál zárat.
A szív kérdez,
de nem jön válasz,
a magány lassan tanít meg arra,
milyen hangja van az egyedüllétnek.
Mégis –
a sötét nem végállomás.
A fény nem kér, csak érkezik,
és egyszer majd rám talál.
Lesz kéz, amely ölel,
lesz hang, amely a nevemet
suttogja halkan,
és a magány helyett
a szerelem lesz velem.

A három tündér varázstűje



A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.
A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.
Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.
A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.
Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.
Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.
A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.
Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.
Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.
Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.
Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.
Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.
Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.
Nemcsak Anna várt rájuk.
A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.
Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.
Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.
Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.
A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.