A lap szélén

A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.

A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.

A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.

Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.

Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.

A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hópelyhek tánca

A gyertyák lángja kíváncsian kérdezte: – Miért tűntetek el ilyen gyorsan?

A hópelyhek lassan, nevetve hullottak:

– A meleged elolvaszt minket, de nem bánjuk, mert így is részei lehetünk az életednek, minden rezdülésedben ott ragyogunk.

– De nélkületek olyan üres minden fény és minden árnyék – sóhajtott, miközben apró rezdülések futottak végig rajta.

– Minden pillanatban ott vagyunk, még ha pár perc alatt elolvadunk is – trillázták a hópelyhek, táncolva a levegőben, és csillogó cseppeként hullottak alá.

A gyertya fénye hullámzott, a hópelyhek lassan olvadtak, nevettek és sírtak egyszerre, mert minden érintés rövid volt, de örökké tartó emlékként maradt csendben, és újra felragyogott a szeretet fénye.

Örök nyári pillanatok című antológia

Kedves Olvasóim, Követőim! Örömmel és meghatódottsággal jelentem: elkészült az Örök nyári pillanatok című antológia Ebook, és PDF formátumban. 47 szerző csodálatos alkotásai szerepelnek benne.

A kiadvány ingyenesen letölthető és szabadon megosztható – bátran adjátok tovább, hogy minél többen elolvashassák különleges nyári antológiánkat.

Letöltési link: https://play.google.com/store/books/details?id=mmhxEQAAQBAJ

Egy Virág Élete

A nap első fényei lágyan simítottak végig a tájon. Egy domb tetején álltam, a sűrű fű között, egy gyönyörű, aranysárga virágként. Szirmaim reggelre kinyíltak, még harmatosak voltak, mintha a fény felébresztett volna. A levegő friss volt, tele a Föld és a virágok illatával, ami körülölelt, és úgy éreztem, mintha az egész világot a tavasz varázsa járta volna át.

Egyszer csak léptek hangját hallottam, és egy férfi tűnt fel a réten. Magas volt, kék szemei a távoli égbolt minden árnyalatát visszatükrözték, mintha magában hordozná a természet csendes titkait. Ahogy közelebb ért, egy titkos, belső csend telepedett ránk. A szél lágyan simogatta a haját, és a nap fénye úgy ölelte körbe, mintha ő maga is a táj része lenne. Keze, mint egy gyengéd érintés, megérintette a szirmaimat, és éreztem, hogy valami különleges történik.

– Olyan szép vagy! – mondta, és a hangjában csodálat csendült. – Hazavigyelek? Leszakítsalak?

A kérdésben finom vágyakozás rejlett, de nem fájdalmas, inkább a szépség tiszta csodálata. Ujjai lágyan végigsimították a szirmaimat, mintha a harmat cseppjei közt keresnének valami titkot, amely csak az övé lehet. Illatom felerősödött, tele friss tavaszi fű, eső és a Föld melegével. Arcán elismerő mosoly jelent meg, mintha csak most értette volna meg, milyen csodálatos az élet minden apró része.

– Ha leszakítasz, nem halok meg. – szólaltam meg halkan, miközben ránéztem. – Az, amit adunk, örökre velünk marad. A varázsom itt hagyja nyomát, és a közösen megélt pillanatok időtlen emlékké válnak.

A férfi szemeiben megértés csillant, és elmosolyodott. Szavai lágyabbá váltak.

– Olyan szép vagy, és igazad van – mondta csendesen, miközben tovább simította a szirmaimat. – Az, amit adsz, örökre megmarad. És ha velem maradsz, adsz nekem. De ha itt maradsz, mások is gyönyörködhetnek benned.

A szél gyengéden megcirógatta a szirmaimat, mintha a pillanatot akarta volna megpecsételni. Éreztem, hogy valami varázslatos történik közöttünk. Az érintése nemcsak a virágomat, hanem az egész lényemet megérintette. Miért ne lehetnénk mindannyian olyanok, mint a virágok? Miért ne adhatnánk szépséget és örömet egymásnak a magunk módján?

– Mi együtt éljük meg a szépséget, és mindig újra megújulunk. Hiszen a virágok nemcsak egyszer léteznek. Az öröm, amit megosztunk csodálatos, minden nap egy újjászületés – mondta.

És akkor megértettük: az, amit egymásnak adunk, nem múlik el. Nem számít, hogy egy virág a földön marad-e, vagy elviszik, mert a szépség, a pillanatok örökkévaló. Az öröm pillanatai amelyeket megosztunk, a legfontosabbak.

Ahogy ott álltunk, a nap fényei táncoltak körülöttünk. Éreztem, hogy nem veszítek el semmit, mert az, amit adok, örökre megmarad.

Eltűnt évek

Mit mondhatnék, hová tűntek az évek?

Könnyű szellőként lebbentek át rajtam,

mint selyem, ami csak egyszer érinti a bőrt,

itt hagyva pár finom ráncot,

ezüst szálakat,

és emlékeket,

melyek könyvnyi szavakká értek bennem.

Gyermekeim mosolya

apró csillagokat szórt körém,

s minden év magával hozta

varázslatát és árnyékát,

ahogy testem lassan kérgesedik,

de lelkem egy fiatal fa,

új hajtásokat is bont,

és szívemben még mindig muzsikál a szeretet,

még ha néha félre is ver,

s a régi tűz már nem lobban.

Volt idő, mikor heves lángok jártak át,

most a szeretet csendje, a pillanatok mélye éltet.

Ötven felett is lehet szeretni,

hiszen minden kornak megvan

a maga szépsége, rejtett kincse –

csak látni kell, tiszta szívvel,

a lelkünk igazi szemével.

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.