Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

A Fájdalom Csendje

Rideg a világ, kihűlt minden,

Jégcsap nőtt a szívekben,

A szemekben fátyol ül,

Arcokon a bú már rég megül.

Az utcák csendje az éjben zenél,

Mindenki egyedül, senki se él.

A lelkek kihaltak, elvesztek,

A mosolyok az arcokról eltűntek,

A szavak értelmetlenek lettek,

Nem érezni mást, csak reménytelenséget.

Az álom is porrá vált, elfeledett,

A boldogság szó ismeretlen lett.

Ilyen lett a világ, reményvesztett,

Mint anyját elveszített gyermek,

Kit nem ölelnek már át a szerető kezek;

A bánat súlya lelkeken egyre nehezedett.

A sötétben csak a fájdalom beszél,

A hiány a szívekben csendesen megtelepedett.

Szeretet nélkül élni nem lehet,

Nélküle a szív hamuvá lesz;

Kihűl, mint a ház, mit nem fűtenek,

A lélekben a vágy és a remények elvesztek.

A világ csak árnyék, ha a szív nem él,

Az élet csak harc, minden csak álarc.

Szeretet hiánya halálhoz vezet,

A sötétség behálózza a szíveket.

A szívet szeretettel mindig fűteni kell;

Csak így élhet az ember, ha szívéből árad a fény,

Mert a szeretet az, ami éltet és hoz reményt;

A szeretet nélkül minden elveszett, ha fény nem ragyog a szívekben.