az ablaknál megáll a fény.
Bennem egy üres tér húzódik,
amit nem érint meg senki.
A csend nem békés –
üres szék az asztalnál,
ahol a szeretet kabátja
rég lecsúszott a vállról.
Hiány vagyok,
mint el nem küldött levél,
mint kulcs a zsebben,
ami nem talál zárat.
A szív kérdez,
de nem jön válasz,
a magány lassan tanít meg arra,
milyen hangja van az egyedüllétnek.
Mégis –
a sötét nem végállomás.
A fény nem kér, csak érkezik,
és egyszer majd rám talál.
Lesz kéz, amely ölel,
lesz hang, amely a nevemet
suttogja halkan,
és a magány helyett
a szerelem lesz velem.
