Magány és áradás

Nem tudom, miért nincs,

ki átöleljen,

ki szelíd szót szóljon hozzám.

Miért?

Szívemből adok,

amennyit csak tudok,

szeretetem kimeríthetetlen.

Mégis egyedül járom

magányos életem ösvényeit.

Talán így rendeltetett,

ez lenne sorsom?

Adni, csak adni –

mint a folyó,

mely szüntelen árad,

és soha ki nem szárad.

De a folyónak is kell az eső,

forrás, mely újraéleszti,

lágyan öleli, táplálja –

különben elhalna csendben.

Így vagyok én is:

szívem árad, mert ezt diktálja,

s mégis vágyom,

hogy engem is érintsen

egy szó, egy ölelés,

egy hálás szív rezdülése.

Inkább halok meg úgy,

hogy ezerrel adtam,

mintsem semmit sem adtam volna.

De ember vagyok én is –

gyarló, törékeny, vágyakozó.

És olykor egyetlen hála,

egy szívből fakadó szó

olyan gyógyító lenne.

Talán túl sokat kérek?

Ki tudja…

Az idő fodrai sodorják a választ,

s a folyó egyszer majd tükrözi.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Egy költő estéje

Az este csendje lassan betölti a szobát.

Odakint a holdfény átszűrődik a fák között, bent pedig a kandalló táncoló lángjai festenek aranyfényű árnyékokat a falra.

Egy bögre forró tea gőze emlékeztet arra, hogy a csend is lehet társaság.

Papírlap és toll hever előttem – a gondolatok sorban állnak, hogy megszülessenek.

A könyvek hallgatagon pihennek, mintha ők is tudnák: most a szívem írja a saját történetét.

És bár a magány körülölel, valahol mélyen ott vibrál a vágyakozás: egy meleg ölelés ígérete.

Az este így válik titkos menedékké – egyszerre vigasz és ábránd, amelyben minden csend mögött ott lapul a remény.

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

A Nap suttogása

Nem vágyom palotára,

sem fénylő aranyórára.

Csak csendes magányra,

s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,

hol nem köt lánc, se zajos világ,

csak a szél mesél,

s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,

érezném a sós tenger ízét,

s a hullámok játékos szívverését,

amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap

kibontja aranyarcát,

sugarai simogatnák arcomat,

s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:

Drága gyermekem,

Ne keresd a boldogságot,

mert Te magad vagy az.

Álomölelés

Magányosan mit tehetek?

Megálmodom a szépeket,

mint holdfény csókolja a tavat,

s a csendben fényruhát ad.

Ha fáj és szomorú a lelkem,

elképzelem a boldog percet.

Mint napsugár az esőcseppet,

melegséggel tölti meg szívemet.

Ha ölelésre vágyom nagyon,

álmodozom, s magam átkarolom,

mint a fa óvón, gyengén, lágyan,

s ágaival vigaszt nyújt a vágyban.

Álmodozom – ezt senki el nem veszi,

titkos kertem a fény magját rejti.

Talán az Univerzum is meghallja

szívem halk énekét.

S eljön a perc, mikor testet ölt az álom,

valóság lesz minden, mire vágyom.

Nem csupán emlék, nem csupán árny,

hanem ragyogó, élő valóság.

A szív suttogása

Magány ül mellém,

s a csendbe simul a hiány.

Vágyom, hogy valaki csak mellém üljön,

s vállára hajthassam a fejem.

Egy homlokpuszi…

arcom az Ő kezébe simul,

és a világ hirtelen megnyugszik bennem.

Ott, a tenyerében,

biztonság van, béke és otthon.

Szemembe nézve suttogná:

Szeretlek…

te vagy a mindenem.

Illatod a szívembe égett,

bárhová megyek, mindig érzem.

A szívem érte dobban,

és néha a magány

halkan könnyet csal a szemembe.

Szeretek egyedül lenni,

de a lelkem mélyén

csak arra vágyom,

hogy egyszer igazán

szeretve legyek.

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Lélegző csönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lélegző csönd,

egy tó tükrén pihen a hajnal,

árva nád rezdül, s a szél

csak nekem dúdol,

s hallgatom az

ártatlan balladát.

Magányom, mint jégbirodalom,

tiszta, áttetsző, de hideg –

minden odabent zeng,

mintha az égi dallamok bennem életre kelnének.

Magányom – egyszerre üres és teljes,

mint csillagfényes égbolt.

Egy csillag én vagyok, a csend,

és mindenhol ott vagyok,

mindennel egybe olvadok.

Írói magány

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Aurora az ablak előtt ült, kedvenc foteljében. Kezében egy régimódi töltőtollat szorongatott, előtte vastag füzet hevert, tele kusza, mégis gyönyörű gondolatokkal. Az ablakon túl a hó pelyhei hangtalanul hullottak, lágy fehérséggel borítva be a tájat. A szobában csak a kandalló tüzének ropogása törte meg a csendet.

Aurora magányos volt. Nem a világ zajától menekült. Íróként ismerte az egyedüllét minden árnyalatát. Tudta, hogy a magány nem a társaság hiánya, hanem egy belső állapot, egy érzés, ami a szív legmélyén születik. A füzetbe hajolva ezt írta:

„A magány olyan, mint a hó. Szépen hullik, lágyan takar be mindent, de alattomosan hideg. Hiába nézik sokan csodálattal, az ember bőre alatt fagyossá válik.”

Aurora mindig is úgy gondolta, hogy a magány az ő osztályrésze. Családja szerette, barátai voltak, de a lelke legmélyén mégis nagyon egyedül volt. A napjai írással teltek, a történetekkel, amelyekben kiteljesedhetett, éjjelente is írt. Közben egy-egy sétát tett, a csillagokat és a holdat nézte.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egy könyvbemutatón találkozott vele. A férfi nem volt különösebben feltűnő, mégis volt benne valami, amire Aurora felfigyelt. Talán a szemei, amelyekben mintha egy másik világ nyugodtsága tükröződött volna, vagy a halk hangja, amely egyetlen kérdést tett fel:

– Miért ír ilyen szomorú dolgokat?

Aurora meglepődött. Ez a férfi nem a történeteiről beszélt, hanem róla. Valamit látott benne. Az este folyamán újra és újra megszólította, és Aurora döbbenten vette észre, hogy a szavai körül már nem a magány csendje van, hanem valami más. Valami meleg.

Aznap este, amikor hazaért, leült a kandalló mellé, és ismét kinyitotta a füzetét. De most nem a magányról írt. Valami új született meg a tolla alatt. A szerelem.

A férfi, aki belépett az életébe, nem űzte el a magányát, mert nem is akarta. Egyszerűen csak elfogadta, hogy Aurora része, ahogy minden más vonását is. A szeretetük, szerelmük nem volt hangos, de mély és igaz. Aurora rájött, hogy a magány nem ellenség. Időnként visszatért, de már nem volt ijesztő, mert mellette ott volt valaki, aki szerette, és akit szeretett.

Aurora most is az ablak előtt ült, és a hó hullását figyelte. A szoba meleg volt, a kandalló tüze lágyan parázslott. A férfi halkan lépett mellé, egy csésze teát tett az asztalra, majd odahajolt hozzá, gyengéden átölelte, mosolyogva. Aurora felnézett rá, és boldogan visszamosolygott. Abban a pillanatban a szíve minden csendje megtelt élettel. Boldog volt. Végre igazán boldog.

A belső börtön

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,

ahogy az őszi pára lassan leül,

falevelek közt bújik a csend,

és a szél halkan sóhajt, egyedül.

Bús az avar, fáradt arca ráncos,

emlékezik, mesél a múltról,

ahogy lassan megérik minden érzés,

s belehull a mély, csendes magányába.

Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,

puhán takarja a fák ágait,

tél közeleg, s halkul a világ,

a madarak álomként szállnak tovább.

A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,

hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,

águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,

míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.

Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,

a béke csendje szavak nélkül zenél,

hiszen minden ágon ott zúg a múlt,

az élet halk, mégis örök dalt mesél.

A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,

a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,

de melege már csak emlék a levélnek,

s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,

fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

A magány fénye

Egyedül vagy, ha társ is van veled,

Mint csendes szigeten, hol senki sem felel.

Mélyen belül a lélek halkan sír,

Mint elhagyott—ártatlan gyermeki szív.

Egyedül maradsz, hiába szeretsz,

Mint viharban hajó, mely partot keres.

Körülötted ezer hang is lehet,

Csak saját gondolatod—mi igazán felel.

Egyedül leszel, de ez nem baj,

Mint erdő mélyén nyíló titkos virág.

Az élet végén kinyílsz, illatozol,

Az egyedüllétben újra kibontakozol.

Az ember társas lény—ezt jól tudod,

Mint madár, mi párt keres a szélben.

De nem mindig kell másik mellé simulni,

Néha jobb—egyedül a széllel szárnyalni.

Nem mindenáron kell a másik fél,

Mint fény és árnyék—néha külön válnak.

Mert a csend is lehet szép és tiszta,

Így ébredhetsz—igazi öntudatra.

És ha az út végére lassan odaérsz,

Megérted, hogy egyedül sem kell félned.

Mert a fény, amit hordozol, örökké a tiéd,

S örömben térsz vissza a szeretteid közé.