Volt egyszer, réges-régen, egy aprócska hóvirágmag, amely mélyen a föld puha takarója alatt aludt. Télen a föld fölött hó csillogott, a fák csendesen álltak, és minden olyan nyugodt volt. A természet pihent egy kicsit.
A kis mag egy napon mocorogni kezdett.
– Valami történik odafent… – suttogta álmosan.
A föld fölött közben a nap egyre melegebben sütött. Egy vékony napsugár óvatosan átbújt a fák között, és megérintette a földet.
– Ébredj, kis hóvirág – mondta halkan. – Itt a tavasz.
A kis hóvirág azonban még bizonytalan volt.
– Mi van, ha még alszik a tavasz, és én túl korán bújok ki? – kérdezte félénken.
Ekkor egy puha tavaszi szellő suhant végig a réten.
– Gyere csak – suttogta a szellő. – A nap melegen süt rád, a föld pedig vigyáz rád.
A kis mag gondolkodott egy kicsit. Aztán óvatosan megmozdult. Egy apró gyökér lenyúlt a földbe, egy vékony hajtás pedig felfelé indult.
Lassan… nagyon lassan… áttörte a föld puha rétegét.
És egyszer csak kibújt a földből.
A nap ragyogott az égen, a fák ágán madarak csicseregtek, és a hó alól már zöld fű kandikált ki.
– Milyen szép itt! – suttogta a kis hóvirág.
Ekkor egy piros pöttyös katicabogár landolt a levele mellett.
– Szia! Te vagy az első hóvirág a réten – mondta vidáman.
A kis hóvirág meglepődött.
– Az első?
– Igen – bólintott a katica. – Amikor te kibújsz, mindenki tudja: megérkezett a tavasz.
A kis hóvirág ekkor már egyáltalán nem félt. Fehér szirmai halkan kinyíltak a napsütésben, és a rét örömmel nézett rá.
Így lett a félénk kis magból a tavasz első hóvirága.
És attól a naptól kezdve minden évben ő bújt ki először, hogy elmondja:
– Itt a tavasz!
