Nyugalom ül a vállamon,
mint alkony a dombok fölött.
Egyedül vagyok – mégis együtt
az erdő neszével,
a föld halk szívverésével.
Távol mindenkitől,
ahol a zaj elcsitul végre,
és az idő puha mozdulattal
simítja ki a lelket.
Itt a csend nem üres,
hanem telt, mint egy érett gyümölcs a fényben.
Molly léptei a fűben
apró dobbanások.
Szeme tiszta forrás,
melyből hűség fakad.
Ő és a természet csak adnak –
mint a nap, amely nem kér vissza semmit.
Élek így, csendbe hajolva.
Szeretek. Mélyen, igazán.
Csak most már magam felé is
fordul a szívem sugara.
Nem fennhangon, nem büszkén –
egyszerűen, tisztán.
Sokan jártak át rajtam,
mint szél a nyitott kapun.
Vittek belőlem fényt,
és én adtam, mert ez volt a dolgom.
Tapsra nem vártam,
egy halk „köszönöm” is csillag lett volna az estben.
Tettem, amit a szív diktált,
szívből, szeretetből,
mint fa, mely árnyat ad
annak is, ki köveket dob rá.
Most elvonulok kicsit.
Nem harag ez –
csak partot érő folyó,
mely végre önmagát is mossa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése