A kertet holdfény borította. A levelek ezüstösen csillantak, a virágok illata lassan betöltötte a hűvös levegőt. A hintaszék halkan mozdult alattam, a kezemben ott pihent az arany lámpás.
A fém melegen simult a tenyerembe. A lámpa keskeny nyílásánál halvány kék fény derengett, akár egy apró csillag. Körülöttem csend volt, csak néha rezzent meg egy levél, vagy suhant át a kerten egy lágy szellő.
A lámpásra néztem, aztán fel az égre. A csillagok tisztán ragyogtak.
A kívánságom egyszerű volt.
Azt kértem, hogy a bennem születő történetek találják meg azokat, akikhez tartoznak. Hogy egy gyermek mosolyogva hallgasson egy esti mesémet. Hogy egy fáradt lélek egy sorban megpihenjen. Hogy az alkotás öröme sokáig velem maradjon.
A lámpás fénye egy pillanatra erősebben felizzott, aztán lágyan szétáradt a levegőben.
Elmosolyodtam.
A hintaszék lassan ringott tovább a holdfényben, a kert pedig csendesen őrizte ezt a különös, arany fényt a kezemben. Valahol egy gyermek éppen az általam írt esti mesémet hallgatta, és mosolygott közben. Valaki pedig egy mondatnál megállt az olvasásban, mert jólesett a szívének.
A lámpást még egy pillanatig a kezemben tartottam, aztán felnéztem a csillagokra, és elmosolyodtam. Mert abban az órában már tudtam, hogy ami egyszer ilyen tisztán megszületik a szívben, az előbb vagy utóbb otthonra talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése