Aranyló fűben térdelek,
fölém hajol a halk napfény.
Egy sugár érinti arcomat,
mintha az Ég szólítana nevemen.
Valaha itt dalolt a szél,
szavakból kertet font az idő.
Léptem nyomán ösvény született,
és benne sok apró emberi történet.
Őriztem mind, mint titkos magot,
tenyeremben fényként éltek.
Szívem adta minden napját,
csendben, szeretetből.
Most mégis halkan fordul a sors,
és lassan bezárul.
A kert marad, él tovább,
másként.
A szél tudja, mi volt bennem,
a fű tudja, mit hagyok itt.
Egy darab Ég a tenyeremben,
egy darab Föld a szívemben.
S az Ég a fülembe súgja:
a szíved tudja az utat.
S a fény, amely most rám hajol,
csendesen tovább kísér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése