Minden reggel újra

Az egészség nekem

reggeli fény a bőrömön,

finom erő a testemben,

ami végigjárja a lelkem.

Az egészség nekem

egy mély levegővétel,

amikor kitágul a mellkasom,

könnyebb lesz bennem minden.

Az egészség nekem

a föld érintése a kezemben,

egy madárhang,

egy szellő simítása az arcomon.

Az egészség nekem

több annál, mint amit egy szó elbír.

Kapcsolódás önmagamhoz,

figyelem a testem felé.

Az egészség nekem

hála azért,

hogy a testem hordoz engem.

Amikor a fájdalom elcsitul,

a lélek fellélegzik.

Az egészség nekem

a test és a lélek

egymásra találó egyensúlya,

valamiféle belső rend.

Az egészség nekem

életkedv.

Egy mosoly, egy egyszerű pillanatban,

egy séta, egy érintés,

egy békés este.

Az egészség nekem

annak biztos tudása,

hogy jó élni,

mert áldás.

Az egészség

emlékeztet rá,

hogy minden reggel

újra megszületek belül.

A pillanat magja

Hiszem, hogy vannak

még csodák,

de nem úgy,

ahogy gondolnád.

Hiszem, hogy a csoda,

a pillanat magja,

egy illat, egy mosoly,

az Isten maga.

Hiszem, mert érzem,

a pillanatokat megélem,

a csodák léteznek,

ha a szív is felébred.

www.muzsakkonyvtara.hu

A hely, ami hív

Ez az én napom. Most képzelem, és közben ott vagyok. Sétálok a fenyvesek között, hegyek alatt, napfényben. Velem jön a patak, a csermely hangja, a pára, a föld szaga. Érzem a fenyők gyantás illatát, a nedves avar mély leheletét, a víz friss hűvösét. Minden él. Minden közel van. Minden átjár.

Ez több egyszerű csendnél. Több nyugalomnál. Valami tágas, ősi, teljes. Ahogy lépek, egyre mélyebben benne vagyok a tájban. A hegyek, a fény, a patak, az illatok, a föld, a pára együtt vesznek körül, és egyszer csak már nincs külön út és külön vándor. Eggyé válok vele.

Aztán leülök a patak partján. Hallgatom a természet hangját. A víz mozgását a kövek között, a lombok halk rezdülését, a távolból érkező madárszót, az erdő lélegzését. Az illatok tovább kísérnek, a földé, a vízé, a fenyvesé. Ott ülök, és tudom, hogy ez az enyém. Ez a jelenlét. Ez az együttlét. Ez az a nap, amelyben teljesen benne vagyok.

Ez az én napom.

www.muzsakkonyvtara.hu

Születésnapomra magamnak

Van egy nap, amikor a fény külön nevet visel,

amikor az idő egy pillanatra megáll,

és csendben körém gyűlik minden,

ami valaha fontos volt, és ami még csak most érkezik.

Ez a nap most az enyém.

Bennem nem csak évek élnek,

hanem történetek, amelyek túlmutatnak rajtuk,

egy szív, amely akkor is ad, amikor fáradt,

és egy lélek, amely még mindig képes hinni a szépségben.

Hordozom ezt a halk erőt.

Kevés ember tud úgy jelen lenni,

hogy közben másoknak is helyet teremtsen.

Ma semmit sem kell bizonyítanom.

Elég, hogy vagyok.

Kívánom magamnak, hogy legyen mellettem valaki,

aki úgy lát, ahogy én látok,

aki megérti a mélységet bennem,

és nem fél attól, amit ott talál.

Kívánom magamnak, hogy a hátralévő éveimben

a könnyedség jelen legyen,

és hogy egyszer csak természetes legyen az életem.

Boldog születésnapot magamnak.

Ez a nap nem csak egy dátum.

Ez egy emlékeztető arra,

hogy minden nap ajándék.

www.muzsakkonyvtara.hu

Pamcsi család – Buborékok és Mó hisztije

Egy szép délelőtt a kis Pamcsik a virágos réten játszottak.

A csillogó harmatcseppekből színes buborékok születtek.

Sok buborék.

Kék buborék.

Rózsaszín buborék.

Sárga buborék.

A kis Pamcsik megálltak.

Nézték.

Nézték.

Aztán gurultak.

Gurultak a buborékok után.

– De szép!

– De jó!

Mó hozzáért egyhez.

Pukk!

Miri hozzáért egyhez.

Pukk!

Milu hozzáért egyhez.

Pukk! Pukk!

Nevettek.

Gurultak.

Pukkasztották a buborékokat.

Pukk!

Pukk!

Pukk!

Dél lett.

Lumi mama szólt:

– Gyertek, gyerekek! Ebédidő!

Miri megállt.

Milu megállt.

Mó gurult tovább.

– Mó, gyere!

– Nem!

– Játszani akarok!

– Játszani akarok!

A pamacsa zöld lett.

Zöld és mérges.

Mó lehuppant.

Topogott.

Gurult egyet.

Megint lehuppant.

– Nem megyek!

– Nem! Nem!

– Játszani akarok!

– Pukk!

– Pukk!

Gurult tovább.

Gyorsan.

Mérgesen.

Miri és Milu csak néztek.

Csendben.

Lumó papa odagurult.

Megállt Mó mellett.

Ránézett.

Aztán átölelte.

– Mó, kisfiam…

a játék megvár.

A pocakod most hív.

Mó még mérges volt.

Még toppant egyet.

Aztán megállt.

Nézte Lumó papát.

Nézte.

Nézte.

Lassan odagurult hozzá.

Hozzábújt.

Papa átölelte.

Mó pamacsa lassan újra sárga lett.

Hazagurultak.

Ebédeltek.

Később újra játszottak a buborékokkal.

Pukk.

Pukk.

Este Lumi mamához bújtak.

Ő átölelte őket.

És halkan énekelni kezdett:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Csillagszemeik lecsukódtak.

A Szélfűház lágyan ringatózott reggelig a csillagok alatt.

www.muzsakkonyvtara.hu

Hazahív a szív

A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,

szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.

Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,

megszólítja bennünk az otthon dallamát.

Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,

gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.

Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,

amit kimondani mindig csak hazatérve jó.

Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.

Visszahív egy illat, egy hely,

mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.

A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.

A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,

ezért tér vissza újra és újra,

ösztönösen tudja,

mert a szíve az útmutatója.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szél csak szél

Fúj a szél, és nem kér bocsánatot.

Végigsöpör a dombon, belekap a fűbe,

meghajlítja a fát, és szétszór mindent,

ami útjába kerül.

Nem simogat, nem kérdez,

nem áll meg egyetlen pillanatra sem,

csak halad, mintha dolga volna azzal,

amit mi rendnek nevezünk.

Felveri a csendet, kitépi a leveleket az ágaikból,

szárít, tisztít, kavargat,

csak teszi azt, ami ő.

Nem harag ez, mégis annak tűnik.

Nem szándék, mégis erő.

Egyszerűen csak van, létezik,

ahogy léteznie kell.

Lehetne lágyabb,

lehetne halkabb, de ma nem az.

Ma a szél nem kedves.

Ahogy végigsöpör rajtunk,

valami fölöslegeset magával visz,

valami régit,

amire már nincs szükségünk.

A természet ilyen –

nem változik értünk,

csak igaz, hű marad önmagához.

Az ember másmilyen is lehetne,

mégis gyakran úgy tép, úgy mar.

A szél csak szél.

Mi emberek tudnánk csendesebben is fújni.

Mivel van választásunk.