A hely, ami hív

Ez az én napom. Most képzelem, és közben ott vagyok. Sétálok a fenyvesek között, hegyek alatt, napfényben. Velem jön a patak, a csermely hangja, a pára, a föld szaga. Érzem a fenyők gyantás illatát, a nedves avar mély leheletét, a víz friss hűvösét. Minden él. Minden közel van. Minden átjár.

Ez több egyszerű csendnél. Több nyugalomnál. Valami tágas, ősi, teljes. Ahogy lépek, egyre mélyebben benne vagyok a tájban. A hegyek, a fény, a patak, az illatok, a föld, a pára együtt vesznek körül, és egyszer csak már nincs külön út és külön vándor. Eggyé válok vele.

Aztán leülök a patak partján. Hallgatom a természet hangját. A víz mozgását a kövek között, a lombok halk rezdülését, a távolból érkező madárszót, az erdő lélegzését. Az illatok tovább kísérnek, a földé, a vízé, a fenyvesé. Ott ülök, és tudom, hogy ez az enyém. Ez a jelenlét. Ez az együttlét. Ez az a nap, amelyben teljesen benne vagyok.

Ez az én napom.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nyírfák között

A nyírfák közt haladok, fény tapad léptemhez,

mintha az út figyelne, visszanézne rám csendesen.

A Föld alatt lassú dobbanás tanít új ütemet,

szívem hozzá igazítja minden lélegzetemet.

Lépésem üzenet, amit a csönd megért,

a levegő megtelik azzal, amit kimondani kész.

Megérint a levelek rezdülete.

Ahogy megyek, a világ bennem válik úttá,

nem visz sehová, mégis bennem lesz múlttá.

A végén már tudom: a táj csak tükör volt.

Bennem lassul az élet üteme.

www.muzsakkonyvtara.hu

Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Elmúlás

Sétálok a megsárgult faleveleken,

A fák között, melyek még szépen tündökölnek,

Pompáznak megannyi ezernyi színekben.

Egy falevél a kezembe hull éppen.

A fák susogása zene a füleimnek,

A hulló falevelek az elmúlásról beszélnek.

Tenyeremben hullva egyikük elmondja:

Az elmúlás szomorú, szúr mint a töviskoszorú.

Mint ahogy a fák télen megpihennek,

Álmukból tavasszal újra felébrednek,

A szív is elfárad, megújulásra vágyik,

A szeretettől újra pompázva virágzik.

Úgy sétálnék veled

 

Úgy sétálnék veled az esőben
Bőrig ázva, kézen fogva,
Nevetve, kacagva, csókolva,
Vizesen jól összebújva!

Táncolnánk a tenger homokjában
Elázott, tapadó ruhában,
A lemenő Nap sugarában,
A szerelemtől mámoros világban.

Egymás szemébe néznénk,
Pillantásunkkal mindent
Megigéznénk, ujjainkat
Egymás hajába túrnánk,
Nedves csókjainkat kóstolgatnánk