Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Elmúlás

Sétálok a megsárgult faleveleken,

A fák között, melyek még szépen tündökölnek,

Pompáznak megannyi ezernyi színekben.

Egy falevél a kezembe hull éppen.

A fák susogása zene a füleimnek,

A hulló falevelek az elmúlásról beszélnek.

Tenyeremben hullva egyikük elmondja:

Az elmúlás szomorú, szúr mint a töviskoszorú.

Mint ahogy a fák télen megpihennek,

Álmukból tavasszal újra felébrednek,

A szív is elfárad, megújulásra vágyik,

A szeretettől újra pompázva virágzik.

Úgy sétálnék veled

 

Úgy sétálnék veled az esőben
Bőrig ázva, kézen fogva,
Nevetve, kacagva, csókolva,
Vizesen jól összebújva!

Táncolnánk a tenger homokjában
Elázott, tapadó ruhában,
A lemenő Nap sugarában,
A szerelemtől mámoros világban.

Egymás szemébe néznénk,
Pillantásunkkal mindent
Megigéznénk, ujjainkat
Egymás hajába túrnánk,
Nedves csókjainkat kóstolgatnánk