Hazahív a szív

A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,

szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.

Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,

megszólítja bennünk az otthon dallamát.

Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,

gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.

Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,

amit kimondani mindig csak hazatérve jó.

Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.

Visszahív egy illat, egy hely,

mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.

A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.

A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,

ezért tér vissza újra és újra,

ösztönösen tudja,

mert a szíve az útmutatója.

www.muzsakkonyvtara.hu

Március 15.

Márciusi szél jár a régi köveken,

halkan vonul át az emlékezeten.

Mintha a múlt szava szállna a téren,

szabadság fénye pihen a szélben.

Kokárda virágzik a szív fölött halkan,

három szín lobban egyetlen dalban.

Piros a bátorság, mely lángként ég,

fehér a tiszta hit, mely bennünk mindig él.

Zöld a remény, mely a földből kinő,

mint tavasz után a megújuló idő.

S bár elszálltak már a régi évek,

őrzik a földben a magyar szívek.

Március tizenötödike újra emlékeztet,

mit jelent a haza – hűség, szeretet.

Amíg a szív újra s újra dobban,

a szabadság hangja bennünk lobban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Emlékezés (Az aradi vértanúk emlékére.)

Október csendje borul az égre,

gyertyák fénye reszket a szélben.

Tizenhárom név, tizenhárom álom —

hűségük örök, mint oltáron a láng.

Nem kértek dicsőséget, sem fényt,

csak szabadságot, drága reményt.

S mikor a hajnal könnyet ejtett,

az ég ölelte magához lelküket.

Arad egén ma is fényük él,

nem temeti őket idő, se tél.

Mert aki hazáért adta vérét,

örökre őrzi a nemzet szívét.

Csend van, de nem feledés.

Minden harangban ők zúgnak,

minden gyertyában ők lobognak,

s minden szívben ott él a szó: Hazám.

Újra itthon, újra tavasz

A tavaszi levegő illata még szinte szűz volt – friss, harmatos, tele új ígéretekkel. A rózsaszín virágok kinyíltak, mintha csak őket várták volna. A ház tetején, a vén cserepek között ott állt a fészek, és benne újra egymás mellett a szerelmes gólyapár.

Megérkeztek. Hosszú volt az út – ezer mérföldnyi emlék, fáradt szárnycsapások, viharok és csillagfények vezették őket haza. De most már itt vannak. Egymás mellett álltak újra, a szél lágyan borzolgatta fekete-fehér tollukat, a napfény pedig piros csőrükön csillant meg.

Nem kellett szólniuk. A minden beszélt helyettük – a virágzó bokrok, a melegedő égbolt, a fészek, mely régi történetúket őrzi: a szerelmük történetét.

A tavasz velük kezdődött. És úgy bújtak össze a tetőn mint első alkalommal : szerelmesen.

Hol lakik a szeretet?

Hol lakik a szeretet?

Ott, ahol hazavárnak,

Az ölelésedre várnak,

S a szívedben tanyáznak.

Ott, ahol mosoly születik,

És a nevetés visszhangzik,

A boldogság mindent betölt,

Mint a napfény, úgy ragyog föl.

Hol lakik a szeretet?

Ahol a figyelem nem kényszer,

Őszintén, mélyről, szívből jövő,

Együttérzésben születő.

Ott, hol az emlékek élnek,

Múltunk és jövőnk kezet fog,

A nyugalom szerteszét árad,

A gondokra szeretet a válasz.

Ott nem a pénz az elsődleges,

Hanem a szeretet mindenek felett,

Hol a falakból is melegség árad,

Oda mindig hazavárnak.