Egy nyári napon a kis Pamcsik a réten játszottak.
Gurultak.
Nevettek.
Versenyeztek.
Miri gurult.
Mó gurult.
Milu gurult.
Egyszer csak két világoskék Pamcsi érkezett.
A kis Pamcsik megálltak.
Megijedtek.
Féltek.
– Mama! Papa!
– Mama! Papa!
– Mama! Papa!
kiabálta Mó, Miri és Milu.
A pamacsaik kékre váltottak.
Lumi mama odagurult.
Megsimította őket.
– Kedveseim, ők a rokonaink – mondta.
Lumó papa is odagurult.
A kislány a mamája mellé bújt.
– Ő Titi mama – mondta Lumi mama.
– Ő pedig Nimi.
A kis Pamcsik csak nézték őket.
– Sziasztok – mondta Nimi.
– Szia – mondta Miri.
– Szia – mondta Mó.
– Szia – mondta Milu.
– Miért vagytok kékek? – kérdezte Miri.
– A tengeren élünk – mondta Titi mama.
– A vízen is tudunk gurulni – mondta Nimi.
– Ha vízen gurulunk, aranyfény lesz rajtunk – mondta Nimi.
– Így száraz marad a bundánk.
– Hűha, azta! – mondta Mó.
Mó izgatottan Lumó papára nézett.
– Elmegyünk a tengerre hozzájuk? – kérdezte.
– Igen. El fogunk menni – mondta Lumó papa.
– Hurrá, de jó! – mondta Mó.
Mó pamacsa rózsaszín lett.
Milu közelebb gurult.
– Játszunk? – kérdezte.
– Játsszunk!
– Játsszunk!
– Játsszunk!
Gurultak.
Nevettek.
Játszottak.
Sokat játszottak.
Aztán elfáradtak.
A kis Pamcsik odabújtak Lumi mamához.
Titi mamához is odabújt a kék kis Pamcsi, Nimi.
Lumi mama és Titi mama együtt énekelni kezdtek:
Tente baba, tente,
itt van már az este,
álomcsillag születik,
szeretetben ringat itt.
Mama súgja halkan,
csillag néz az égen,
puha párna, mama karja
vigyáz rád az éjben.
Pislogtak egyet.
Pislogtak kettőt.
Azután édesen elaludtak.
A lila Pamcsik és a kék kis Pamcsi is.
A Szélfűház lágyan ringatózott a csendes éjszakában.
