A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,
szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.
Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,
megszólítja bennünk az otthon dallamát.
Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,
gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.
Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,
amit kimondani mindig csak hazatérve jó.
Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.
Visszahív egy illat, egy hely,
mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.
A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.
A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,
ezért tér vissza újra és újra,
ösztönösen tudja,
mert a szíve az útmutatója.
