A pillanat magja

Hiszem, hogy vannak

még csodák,

de nem úgy,

ahogy gondolnád.

Hiszem, hogy a csoda,

a pillanat magja,

egy illat, egy mosoly,

az Isten maga.

Hiszem, mert érzem,

a pillanatokat megélem,

a csodák léteznek,

ha a szív is felébred.

www.muzsakkonyvtara.hu

Illatos locsolóvers

Harmat ül a fűszálon,

fény csillan a virágon.

Kis üvegben illat jár,

tavasz cseppje rád talál.

Ha meglocsollak téged,

illatod száll a széllel.

Szabad-e locsolni,

egy cseppet rád hinteni?

Illatod

Pulóvered a széken. Megérintettem,

és az ismerős, mély illat hirtelen közelebb volt,

mint bármelyik emlék.

Belefúrtam az arcom az anyagba.

Egy darab belőled velem marad.

A szoba hallgatott.

A tested már távol,

de a mozdulat él tovább:

ahogy egy estén magadhoz húztál.

Az illat kísér.

Te mentél tovább.

A szerelem mégis bennem él,

mint egy fénykép –

az illat lassan átköltözik belém,

rajtam él tovább.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

Sebes-Körös mesél

Minden járdát ismer a lábam,

itt nőttem fel, itt élt az álmom.

A falu fű színe bennem él,

a Föld illata szívemben kél.

A Sebes-Körös mesél a múltról,

gyermekkorom emlékét hordozó.

Az öreg fák őrzik a csendet,

rám néznek, s újra gyerek lehetek.

Nem város ez, csak falu nekem,

de szívem dobban e földeken.

Ha belépek, érzem: enyém,

itt él a lelkem emlékek ölén.

Tél illata

Tél illatát sodorja a szél,

zúgva, vadul, haraggal beszél.

Hideg eső pereg halkan,

október télbe hajlik át.

Ajtót nyitott, vagy csak belesett?

Egy pillantást küldött, nevetett?

Ki tudja, játszik, vagy komolyan jár,

árnyékát ránk eresztve táncol, száll.

Varjak köröznek, hangjuk hallatszik,

sötét szárny alatt az ég is sír.

Az idő komor, öröm kevés,

hideg fújásban nincs melegség.

De bent a kandalló lángja lobog,

meleg szívű este: itt maradok.

Egy bögre tea, egy jó könyv ölel,

s az éj gyöngéden átkarol,

álomvilágba ringat, táncol.

Én, a hajnal leánya

Én, a hajnal leánya,

lépkedek a zöld tájon, lágyan,

lélegzetemmel harmat táncol a fűn,
arany szirmok hullnak a lombok alá csendben.

Szívem dobbanása az egyetlen hang,

gondjaim elolvadnak, mint reggeli pára,

marad a béke, a melegség,

a tiszta öröm lágy fénye.

Álom kapuján belépek,

szívem szabadon táncol a fény és árnyék játékán,

minden pillanat szeretettel átszőve,

minden hang, minden illat titkos mosolyt hoz nekem.

Kávé-suttogás

Anne az írógépe fölé hajolt, ujja megállt a billentyű felett. A kávé illata betöltötte a kis konyhát, mint egy halk, vigasztaló ölelés, amely enyhítette a lelkében gyűlő feszültséget.

– Nem írsz ma? – kérdezte a fekete bögre, hangja mély, mégis meleg volt, mintha élne, törődne vele.

– Még nem tudom, miről… – sóhajtotta, miközben félve és kíváncsian várta, vajon mi jön még.

A gőz lassan kígyózott felfelé, majd a porcelánból halk, titokzatos suttogás érkezett: „Írj rólam.”

Anne elmosolyodott, megnyugodott, és tollát tintába mártotta, végül írni kezdett.

Másnapra a bögre üresen állt – a kézirat viszont tele volt olyan sorokkal, amelyeket Anne soha nem írt le.

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Láthatatlanul /lélekvers/

Minden csepp egy élet.

Formát ölt, megmozdul –

életre ébreszt, életet ad.

Szétterül a világban,

áttetszőn, szinte láthatatlanul,

mégis jelen van –

mint a rózsa illata.

Az illat is láthatatlan,

mégis betölti a szívet csodával.

Egy vagyok velük –

minden cseppel, minden illattal.

Átfolynak rajtam az életek,

mint emlékek a fénybe oldódva.

Minden élni akar:

adni,

szeretni,

szolgálni.

Csak engedd,

fogadd el.

Élj.

Rózsa illat

Vágyak rózsamezőin lépkedek,

vörös bársony ösvény simogatja léptem.

Álmomban illatok karolnak át,

s minden szirom sóhajaimat rejti.

Vágyom valakire, ki észrevesz –

nem csupán a testben,

hanem lélekrezdülésben,

sóhajban, illatban, csendemben.

Én legyek számára a Nap,

ki reggel lágyan ébreszti,

s az éji Hold,

ki csókkal takarja be álmát.

Legyek a párnája, a menedéke,

a tűz, mi fellobbantja – s Ő a víz,

mely a tüzet kioltja.

Legyek az eső, mi fájdalmát lemossa,

s a mosoly, mit újra arcára csalok.

Szeressen...

egyszerűen, őszintén –

legyek a királynője, ő az én királyom.

Szeressen...

s én is őt, mély szenvedéllyel,

szívem tiszta tüzével.

Most itt vagyok, a kert közepén,

s minden rózsa én vagyok.

Vágyaim halk neszben nyílnak,

s illatukkal a végtelenbe szállnak.

Tavaszi szellő

Két galamb ül egy ág hegyén,

szellő ringatja könnyedén.

Virágzó fák közt fény ragyog,

pillangók tánca tavaszt hoz.

A tavasz lágyan rám nevet,

suttogja: élni érdemes.

Szívekben ébred új remény,

s a dallam száll a fák ölén.

Lágy illat száll a fák alatt,

rügyekben titkos szó fakad.

Két galamb röppen, száll tova,

szerelmük él, s viszi a szél.

Elveszett Illatok

 

Elmúlt a varázs,

Kihunyt a parázs,

Szemeim kinyíltak,

Szívem is kiégett.

Elmúlt a remény,

A szenvedély –

Miért dédelgettem?

Talán, mert hittem.

Hittem bennünk –

Mint lángra gyújtott,

Tiszta szívvel,

Igaz szerelemmel.

Nem szeretsz,

Már látom –

Hideg a szíved,

Mint a téli álom.

Már nem várok,

Nem akarok –

Szívemet adtam,

Semmit sem kaptam.

Maradok egyedül,

Szerelem nélkül,

Emlék maradsz,

Mint elhervadt virág.

Talán kinyílok,

Szívem újra szeret,

Illatom odadom,

Szívemet kitárom.

Tavaszi kertünk

 

Kint ülök a kertünk udvarában,

Szép tavaszi kora estén,

A madarak egymással énekelnek,

A békák brekegve zenélnek.

Minden oly nyugodt, csendes,

Néha egy madár elreppen,

A tücskök ciripelése hallatszik,

Ahogy az este a sötétbe hajlik.

Zölden pompázik a kertben minden,

Akácos illata száll az estben,

A gesztenyefa virágba öltözött,

Egy galambpár reá költözött.

Imádom a természet összhangját,

Csodálom a Tavasz varázsát,

A Teremtő gyönyörű alkotását.

Melyért boldogan mondok hálát.

Legszebb Virág

 

A Nő úgy szeret, mint soha nem szűnő végtelen,

Akkor is ad, ha nem kéred, hiszen erre teremtett,

Szívébe minden belefér, az érzelmekkel is elbír.

Hátán hatalmas szeretet zsákot cipel,

hiszen mindenkinek adnia kell.

Szülő, gyerek, férj, mindenki, aki belefér,

Ragyogását a szeretet adja,

fáradságát a szépsége eltakarja.

Illata mindenkit megnyugtató,

anya illata a rózsához hasonló.

A Nő a férjét úgy szereti,

mint az Istent, úgy tiszteli.

Hogyne tenné, hiszen társa,

a szívének ő a párja.

Szerelme tiszta, mint patak vize,

Megcsillan fénye a víz tükrében,

mint ahogy a szív belsejében,

Ölelése olyan, mint ahogy

A napfény megöleli a Földet.

Olyan értékes drágakő a Nő,

nála szebb virág a Földön sem nő.

Szerelem szigete

 

Annyira vágytam a szerelmedre,

A soha nem szűnő szenvedélyre,

Meleg karjaidban megpihenni,

Édes csókjaiddal érintkezni.

Válladra hajtani a fejem,

Illatoddal álomba merülni,

Álmomban veled repülni,

a szerelem szigetén kikötni.

Szívünket örökre összekötni,

Rózsaszirmok közt ölelkezni,

Szerelem folyóban megmártózni,

Illatos szélben szárítkozni.

Halkan dúdolni szívünk dalát,

alkotni belőle kettőnk világát,

egymást soha el nem engedni,

a szerelem szigetén örökké szeretni.

Ikercsillag

 

Gyönyörben úszom, ha velem vagy, Babám,

Két szemed, mint csillagok, ragyog reám, Illatod mámorként árad mélyen belém, Magamba szívom a lelkem mélyén.

Eljövök mindennap hozzád,

Látatlanul is érzem a bőröd illatát,

Tudom, érzel, várod a pillanatát, Egyesülésünk mámorító valóságát.

Lelkünk oly mélyen összeforrt,

Mint az óceán és a folyó,

Egymásba folytunk szerelmesen, ikercsillagként a lélek egységben.

Ragyogunk ketten, mindegy bárhol, Szerelemet dalol a szívünk mindenhol,

A mennyben, Földön az éterben,

Énekel lelkünk a világmindenségben.