Titkos üzenet

A betűk mit tintával írtam, fényesen megcsillannak,

Ahogy a reggeli napfény sugarai megvillannak,

A papíron táncoló betűkre rápillantanak,

Melyek, álmukból felébredve büszkén sorokba állnak.

A tintával írt soroknak hatalmas ereje van,

Üzenet, melyek papíron rögzítve lettek,

Talán fennmaradnak, vagy elvesznek,

Vagy, palackban zárva a vízen lebegnek.

A titkos üzenet palackban zárva,

Várja, hogy valaki végre megtalálja,

Mint a mesében, lassan a partra sodródik,

Valaki szívével egyszer összefonódik.

Bánat király és a szerelem

 

Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer valahol egy királyság. Ennek a királyságnak a királya Bánat király volt. A király tele volt bánattal és szomorúsággal. A könnycseppjei szürke színűek voltak, amikor sírt. Fiatal volt még, és nagyon szép király, de meg volt keseredve. Mindennap, amikor megérezte, hogy valaki bánatos lett, odament, odarepült az emberekhez, és elültette a szívükbe a bánatot, keserűséget, szomorúságot. Ha sikerült neki olyan mélyen az ember szívébe beültetni, még szegény ember bele is halt a szomorúságába. Bánat király varázslatos képessége az volt, hogy tudott repülni, mert az apukája tündér volt. Az anyukája ember. Sajnos, a királyságban több volt a bánatos ember, mint a boldog. Az égen a felhők is csupa szürkeséggel borították be az eget. A Nap néha ragyogott fel az égbolton. A házak falait is szürke színűre festették az emberek. Alig akadt egy pár színes és vidám ember és mosolygós boldog gyerek.

Élt a királyságban egy királynő is. Ő volt a Boldogság királynő. Varázslatos képessége volt, mert a nagyszülei tündérek voltak. Valamikor ők uralkodtak a királyságban, de elveszítették a trónt, mert legyőzte a Bánat király apja az ő édesapját. Nagyon szép palotája volt, tele virágokkal, ahol az égen a felhők fehéren fodrozódtak, a Nap is fényesen ontotta a sugarait. Sajnos, sokszor a szürke felhők többször voltak jelen az égbolton, és sokszor teljesen beborult az ég felettük. Nagyon igyekezett a Boldogság királynő, hogy a boldogság uralja a királyságot, de sokszor elfáradt, mert nem volt könnyű az emberek szívébe a boldogságot beültetni. Gyönyörű haja aranyszínben pompázott, amikor repült, és lobogott a szélben arany haját, mindenki csodálta. A szárnyait kitárva kellemes virágillatot hagyott maga után. Ég kék szemeiből boldogság áradt. Amikor az örömtől sírt, a szemeiből szivárványszínű könnycseppek folytak. Állandó mosollyal arcán az emberek szívét felmelegítette. Szolgálatot végzett, ahol csak tudott, szeretetet vitt az emberek szívébe és életébe.

Történt egy napon, hogy Kristóf gyönyörű biciklit kapott a születésnapjára. Anyukája és apukája örömmel adták át neki, hogy ezzel a biciklivel tanuljon meg kerekezni. Boldog volt Kristóf, csak úgy csillogtak a szemei az örömtől. Ki is készítették neki a biciklit, és nagy szemekkel figyelték, segítették a szülők tartották a biciklit, fogták az ülés hátulját, hogy minél hamarabb megtanuljon egyensúlyozni Kristóf. Már sokat gyakorolt, és egész ügyesen ment a kerékpározás, amikor egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és mivel még nem volt teljesen magabiztos Kristóf, hatalmasat esett. Nagyon megütötte magát, hangosan sírt, és csak úgy potyogtak a könnyei! Az egyik térdén jó nagy csúnya seb keletkezett, mely vérzett is. A seb telement porral, és fűszálakkal. A szülők futva igyekeztek Kristófhoz, hogy segítsenek neki

– Anya, Apa, nagyon fáj! – kiabálta Kristóf.

– Semmi baj, kicsim! Elég csúnya sebet szereztél, de meg fog gyógyulni. Ne sírjál, mindjárt kitisztítom a sebedet, és bekenem a kenőccsel. – válaszolta az anyukája Kristófnak.

Bementek a házba, az anyuka ellátta a sebeket, de Kristóf még mindig szipogott, mert bizony nagyon fájt a lába. Az apukája elmondta, hogy ez katonadolog. Erős és ügyes fiú, hamar meggyógyul. Nem is mert zokogni, hiszen ő erős fiú, ezért csak szipogott. Kavarogtak benne az érzések, hogy soha többet nem próbál meg biciklizni, mert félt, hogy újra elesik. Viszont annyira akart száguldozni és bravúroskodni, mint a többi nagyfiú. Minden vágya az volt, hogy megtanuljon biciklizni.

Erre a nagy sírásra és félelemre, szomorúságra felfigyelt a Bánat király. Gondolta, na most ismét lesz egy alattvalója. Ki is tárta szárnyait, hogy felkeresse a kisfiút és beültesse a szívébe a bánatot. Ahogy repült az égen a szürke felhők között, biztos volt benne, hogy egy időre elveszi Kristóf kedvét attól, hogy megtanuljon biciklizni.

Ahogy viszont Kristófnak csillapodott a fájdalma, egyre erősödött benne az a gondolat, hogy ő bizony újra megpróbálkozik a biciklizéssel. Nézte a szép új biciklit, megfogta, és kivitte az utcára. Szeretettel gondolt arra az érzésre, hogy ő bizony mindjárt megtanul biciklizni, és csak úgy száguldozik majd az utcában.

Bizony, ezt azonban megérezte a Boldogság királynő és tudta, mennie kell, hogy az örömöt, a boldogságérzést Kristófnak megerősítse a szívében. Kitárta a szárnyait, melyekből virágillat áradt, és boldogan elindult Kristófhoz. A kisfiú bekötött lábbal állt a biciklije mellett. Apukája mondta neki, hogy pihentesse még egy kicsit a lábait, majd megtanul még biciklizni. Kristóf azt mondta neki:

– Apa! Én már nagyfiú vagyok! Erős! Nem adom fel, és akkor is megtanulok biciklizni, ha fáj a lábam! – mondta büszkén és magabiztosan a kisfiú.

– Ahogy te érzed, kisfiam! Én büszke vagyok rád! Próbálkozzál, és a kitartás meghozza a gyümölcsét, hidd el! Én már csak tudom! Menni fog, és holnap már együtt biciklizünk! – mondta az apukája mosolyogva a kisfiának.

Persze, figyelték a szülők, vajon tényleg megpróbálja-e Kristóf, vagy fél még, és nem mer újra ráülni a biciklire.

Közben megérkezett a Bánat király nagy sebbel lobbal a kisfiúhoz. Figyelte, mit érez, és mit gondol, meglepetésére azt tapasztalta, hogy Kristóf már csak egy kicsit fél, és nincs benne annyi bánat, sőt, minimálisra csökkent ez az érzés benne. Gondolta:

– na, akkor most nekifog, és felerősíti benne a bánat érzést, és elveszi a kedvét örökre attól, hogy biciklire üljön. Éppen hozzá akart fogni, amikor megérkezett a Boldogság királynő.

Még soha nem találkoztak korábban. Mind a ketten meglepődtek. Nézték egymást. A Bánat király szemei kerekre nyíltak, olyan szépnek találta a királynőt, hogy észre sem vette: a szívébe beköltözött a szeretet. Igaz, még csak elkezdődött a változás a szívében. Boldogság királynő is megfigyelte, milyen jóképű a király, csak ne lenne olyan bánatos és szomorú! Tetszett neki, hogy magas és a fekete haja kékesen csillogott a fényben. A nagy barna szemeivel nézte őt. Megszólalt:

– Szervusz, Bánat Király! Jobb lesz, ha elmész, mert Kristóf még ma meg fog tanulni biciklizni. Sokkal több benne a szeretet, mint a bánat, a szomorúság. – mondta kedvesen, de határozottan a királynő.

– Szervusz, Boldogság királynő! Nem mondod, hiszen én is látom! Mire ideértem, átváltozott az érzése. Amikor még elindultam, bánatos volt, és tele fájdalommal, félelemmel. Tied a kisfiú. Nyertél! – válaszolta bánatosan a király.

– Örülök, hogy belátod! – válaszolta mosolyogva Boldogság királynő.

Ahogy Bánat király figyelte a szép, mosolygós királynőt, egyre jobban tetszett neki. Gyönyörűnek találta, és a szíve egyre melegebb lett. Érezte, valami nincs rendben vele. Ilyet még soha nem érzett, mert csak a bánatot, szomorúságot, és fájdalmat ismerte egész életében. Gyorsan elköszönt, és hazarepült.

Hívatta az orvosait, és megvizsgáltatta magát, mert azt hitte, beteg lett, és meg fog halni. Arca elkezdett kifehéredni, a szürkeség eltűnt az arcáról. A szemei csillogni kezdtek. A szíve egyre melegebb lett, és bizsergett a szeretettől. Nem ismerte ezt az érzést. Nem tudta mi ez. Az orvosok nem találtak semmiféle betegséget. Nem hitte el. Újabb és újabb orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondta: nincsen semmi baja.

Volt egy öreg szolgája, aki születésétől mellette volt. Jól ismerte a királyt, és király csak őt tűrte meg maga mellett. Ő sejtette, mi történhetett a királlyal, és a szíve mélyén örült is neki, mert az ő szívében soha nem halt ki a szeretet, csak jól elrejtette. Úgy látta, beszélnie kell a királlyal, és odaállt az ágya mellé, és megszólalt:

– Drága királyom! Tudod, hűségesen szolgáltalak egész életemben! Mindig melletted voltam. Soha nem hagytalak el, mióta megszülettél. Most el kell mondanom neked, hogy mi történik veled. Engedd meg ezt nekem. Tudod, nem vagyok már fiatal, és sok mindent átéltem. Bizonyos dolgokat, amiket te nem.

– Mondjad szolgám! Tudom, meg fogok halni, azért érzem ezt a melegséget a szívemben. – válaszolta bánatosan a király, és a szemeiből szürke könnyek helyett már fehér könnycseppek gurultak le az arcán.

– Dehogy fogsz, királyom! Te most nem haldokolsz, hanem éppen meggyógyulsz! Amit érzel, az a szeretet, és szerelem érzése. Beleszerettél a Boldogság királynőbe, a szíved azért melegszik, mert beleköltözött a szeretet.

– Ó! Tényleg! Neked elhiszem, amit mondasz. Most mit csináljak? Nem tudom… Adj tanácsot, kérlek! Szép a királynő, nagyon tetszik, de én biztosan nem tetszem neki. Hiszen ő ragyog, én meg szürke vagyok a bánattól. Hogyan közeledhetnék felé, ha én ilyen vagyok! – mondta bánatosan, szomorúan a király.

– Kedves királyom! Addig, amíg nem mész el hozzá, ezt nem tudhatod. És ha tetszel neki, és vonzódik hozzád? Már te is változtál, már a szemeid is ragyognak, a szíved szeretettel töltődik, a könnyeid fehérek lettek. – mondta a szolga.

– Igazad van, szolgám! Készülj, velem jössz, és én is kicsinosítom magam, azután indulunk! Kapsz egy repülő unikornist, azzal repülsz velem a Boldogság királynőhöz. – válaszolt a király.

Így is lett. Szépen felöltöztek, és útnak indultak. A király izgatott volt, de öröm töltötte el, hogy újra láthatja a szépséges királynőt. A szolga figyelte a királyt, és mosolygott, mert tudta, nagy változások lesznek a királyságban. Egyszer csak megérkeztek. A Bánat király csak ámult – bámult, mennyire szép helyen élt a királynő. Az ő királysága szürke és virágok nélküli volt.

– Mi járatban itt nálam, Bánat király? – kérdezte a királynő.

– Hozzád jöttem, Boldogság királynő! El kell mondanom neked, hogy beléd szerettem. Amikor megláttalak, a szívem elkezdett meggyógyulni, mert megérintetted. – vallott szerelmet a Bánat király.

Közben átnyújtotta a királynénak az ajándékot, amit neki hozott. Egy gyönyörű gyémántgyűrűt, ami még a király édesanyjáé volt.

– Szeretném, ha feleségül jönnél hozzám! – kérte meg a kezét a király.

A királynő nagyon meglepődött. Tetszett neki a király. Amikor először meglátta, már megragadta a figyelmét a jóképű király. Boldog volt, mert látta, hogy már a királyban is a szeretet uralkodik, nem a bánat. Amikor a király kimondta, hogy szereti, abban a pillanatban a királynő szíve egyesült a királyéval. Gyönyörű, rózsaszínű fény jött ki mind a kettőjük szívéből, és összefonódott. Mindenki csak nézte ezt a csodát.

– Igen, boldogan, leszek a feleséged! Ígérd meg nekem, addig nem tartunk lakodalmi ünnepséget, amíg a királyságodban akár csak egy bánatos ember is lesz! Mindenkihez elmegyünk, és átadjuk nekik a boldogságot a szívükbe. Tele lesz virággal és gyönyörű fákkal az egész királyság. – kérte a királynő a királyt.

– Rendben, Szerelmem! Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Még a mai napon elkezdem a munkát. Ugye velem tartasz? Együtt megyünk? – kérdezte Bánat király.

– Igen természetesen! Együtt dolgozunk, és szórjuk szét a szeretetet és a boldogságot! – válaszolta Boldogság királynő mosolyogva.

El is indultak, és kézen fogva repültek egyik házból a másikba. Nevetve a boldogságtól az egész királyságot bejárták. Nem maradt ki egy ember sem, akinek szomorúság, bánat maradt volna szívében. Ezután készültek a nagy lakodalomra. Bánat király teljesen megváltozott. Mosolygós és boldog király lett. Hatalmas lakodalmat ünnepséget rendeztek. Mindenki táncolt, mulatott, és nevetett. Boldogan életek amíg meg nem haltak.

A fény

 

Lelkem a gyöngyszem,

Csillog a napfényben,

Beragyog mindent,

Vakítóan a hitben.

Nem bírja az, ki sötét,

Megvilágítom a lelkét,

Szembesül önmagával,

A fény valóságával.

Árasztom a fényem,

Fényként létezem,

Bölcsességem átadom,

Szívemből árasztom.

A köd

A sötét köd lassan leereszkedett,

A szívembe beletemetkezett,

Elvesztem benne reménytelenül,

Körbevesz mindenhol szüntelenül.

A sötét ködöt a Nap sugarai

szelíd csókkal megszelídítik,

S az halkan csendesen tovaszáll,

a boldogság szívembe visszaszáll.

Veled

Lukas és Yesenia egymás karjaiban ölelkezve feküdtek az ágyban.

– Lukas veled akarok élni! – jelentette ki Yesenia.

– Nem lehet, te is tudod!  Szeretlek, de feleségem van. –válaszolt Lukas.

– Meddig várjak még? – kérdezte felindultan Yesenia.

– Adj, egy kis időt drága Yesenia. – békítette Lukas.

Átkarolta, és elkezdte csókolgatni, majd a zuhany alatt újra összebújtak. Yesenia tudta, hogy nem tud ellenállni a férfinak. Lukas is tudta, hogy soha nem hagyja el a feleségét.

– Se veled, se nélküled nem tudok élni drága Yesenia! – suttogta a nő fülébe Lukas, a vizes testét szeretgetve.

Yesenia ezt tudta, de szívének nem tudott nemet mondani.

Zelda boszi szíve

 

Hol volt, hol nem volt, volt egy Boldog világ, hol az emberek nem ismerték gonoszságot. Náluk nem létezett, csak a szeretet. Gyönyörű helyen éltek, a fák pompáztak, a virágok illatoztak, az emberek mosolyogtak. Takaros házikókban éltek, a virágok pompáztak az ablak alatt, és illatuk bejárta házakat. Az emberek tették- vették dolgaikat, a gyerekek játszottak, kergették a színes pillangókat, labdáztak, és énekeltek. Távol a Boldog világtól, egy hegy tetején élt egy kővárban Zelda, a gonosz boszorkány. Több ezeréves volt, és nagyon csúnya. A háta görnyedt, púpos, arca rücskös és szemölcsös, az orra nagy és hegyes. Haja ritka és szürke színű volt. Egy nagy vörös kendő volt mindig a fején. Járta a világokat és mindenkinek csak ártott, rávette az embereket, hogy másokat bántsanak, elültette a gonoszságot az emberek szívébe. Hiszen ő velejéig romlott volt. A kedvenc szórakozása az volt, hogy békává varázsolta az embereket, vagy kővé. Történt egy nap, hogy rátalált a Boldog világra. Fel is kiáltott örömében:

 – Ez az! Itt mennyi boldog ember van, na nem sokáig! Kiélvezhetem a gonoszságomat! Megrontom mindegyiket! - kacagott gúnyosan Zelda, a boszi.

Volt egy macskája, mindenhová magával vitte, hozzá beszélt állandóan. Kihez is beszélt volna? Nem volt senkije. A macska fekete színű volt és nagyon sunyi, ráadásul jó kövér, mert Zelda mindig tömte étellel. Lusta volt, mindig csak feküdt. Turbó volt a neve, ami pont az ellenkezője volt annak amilyen a macska volt. Turbó imádta Zeldát, és Zelda is őt. Eljött az este, Zelda elővette a seprűjét, szólt Turbónak, hogy indulás, és hopp már Turbóval a hátán repültek is a boldog világba. Zelda már alig várta, hogy újra bánthassa az embereket, jókat kacagott és visongatott repülés közben. Berepült egy házba és odaállt az egyik ember ágya mellé és elmondta a varázsigét.

 – Fieri ranae! (Legyél béka!) - mormolta Zelda. Várta, hogy valami történjen, de semmi. Elmondta még egyszer, még egyszer. Most sem történt semmi. Nagyon mérges lett. Mérgében hátára vette Turbót, és hazament.

Gondolkodott, miért nem működött a varázsige? Vakargatta a rücskös fejét, de nem jött rá. Visszament másnap, harmadnap, és újra próbált békává varázsolni most egy másik embert, de semmi. Kudarcot vallott Zelda. Már nem is érdekelte, hogy miért nem működik varázslata. Azt érezte, vágyik oda, a Boldog világba. Nappal is ment, és láthatatlanul figyelte őket. Úgy döntött, hogy megjelenik nekik. Kedvesen fogadták, beszélgettek vele az emberek, és étellel, itallal kínálták. Minden nap ment hozzájuk. Észre sem vette, hogy addig-addig járt oda, hogy a szívéből eltűnt a gonoszság. Vajon miért tűnt el? A Boldog világ, ahol csak szeretet volt, kezdte átjárni Zelda szívét. Ahogy a szíve változott, Zelda külseje is megszépült, eltűnt a sok szemölcse, arca szép lett, mint a szíve. Mindenkinek segített, soha többet nem bántott senkit. Minden este körbevették a gyerekek, és mesét mondott nekik. Zelda boldog, jóságos boszorkány lett, aki mindenkit szeretett, és őt is megszerették az emberek.

 

 

Legszebb Virág

 

A Nő úgy szeret, mint soha nem szűnő végtelen,

Akkor is ad, ha nem kéred, hiszen erre teremtett,

Szívébe minden belefér, az érzelmekkel is elbír.

Hátán hatalmas szeretet zsákot cipel,

hiszen mindenkinek adnia kell.

Szülő, gyerek, férj, mindenki, aki belefér,

Ragyogását a szeretet adja,

fáradságát a szépsége eltakarja.

Illata mindenkit megnyugtató,

anya illata a rózsához hasonló.

A Nő a férjét úgy szereti,

mint az Istent, úgy tiszteli.

Hogyne tenné, hiszen társa,

a szívének ő a párja.

Szerelme tiszta, mint patak vize,

Megcsillan fénye a víz tükrében,

mint ahogy a szív belsejében,

Ölelése olyan, mint ahogy

A napfény megöleli a Földet.

Olyan értékes drágakő a Nő,

nála szebb virág a Földön sem nő.

Titkos Világ

Álmodozó szívem vágyakat őriz,

Ahol a boldogság halkan bólogat,

Szikrázó tűzként él bennem a vágy,

Benne rejtőzik a titkos Világ.

Száll, repül a szív túl minden álmon,

Áttörve határokon, titkos világokon,

Szívem rejtekén bolondos szerelem,

és vágyaim énekelnek, én felemelem.

Isten velem van

Tizenöt éves lányként elővettem egy füzetlapot, és leírtam a szüleimnek, hogy miért döntöttem úgy, hogy véget vetek az életemnek. Könnyeimmel küszködtem, ahogy írtam a sorokat, a betűk csúnyákra sikeredtek, hiszen nem arra figyeltem, hanem a bennem levő fájdalmas érzésekre. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, észre sem vették, mi történik bennem. Hiszen soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Nem kívánt gyermekként láttam meg a napvilágot. Anya, már amikor terhes volt velem, akkor is azt kívánta, bárcsak meg sem születnék. Örök titok marad talán, miért nem akart engem. Nagybátyámtól tudom, már a terhesség alatt elkezdett iszogatni. Annyira stresszes volt, hogy amikor már terhes volt velem, elkezdett hullani a haja, és amikor megszülettem, elveszítette a nagy haját. Teljesen megkopaszodott. Valamit titok lengett körbe engem, amit anyám magában hordozott, és szenvedett tőle. Gyönyörű, egészséges, nagy fekete hajjal és hófehér bőrrel, kerek, fekete szemekkel születtem meg, nagyon szép kislányként. Az éppen szükséges dolgokat megkaptam, de mintha idegen lettem volna, egy seb a testen, egy fekély, egy ölelést, egy jó éjt puszit sem, még jó szót sem kaptam. Legfeljebb tiszta ruhát. Otthon azt mondogatták nekem, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég szép, duci vagyok, és a testvérem az okosabb és ügyesebb.

Így már az óvodában úgy éreztem, hogy nem érek semmit, értéktelen vagyok. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Ezért kezdtem bezárkózni. A fiú testvéremet, na őt imádták a szüleim! Ő volt a mindenük. Mivel bátyám látta, hogyan bánik velem édesanyám, ő is hasonlóan bánt velem. Piszkált, gúnyolt napi szinten, sőt terrorizált, amikor csak tehette. Mindennap a fejemre tette a párnát és azzal fojtogatott, egészen addig míg majdnem megfulladtam. A szüleim ebből semmit sem láttak. Próbáltam segítséget kérni, de semmi választ nem kaptam. Később már meg sem próbáltam elmondani, mert láttam, semmi értelme, nem érdekli anyát. Pici lányként nem tudtam, nem értettem, miért bánt engem a testvérem, mindannak ellenére én szerettem őt. Volt, hogy este lerúgtam a takarót, és kiabáltam: Anya! Anya! Hátha odajön hozzám és betakar, hogy addig is érezzem az anyai szeretetet, de úgy be volt rúgva, hogy meg sem hallotta. Így hát kénytelen voltam én magam betakarózni, nem lehettem több, mint ötéves. Apa sokat dolgozott, de munka után késő estig, néha éjszakáig is kocsmában töltötte az idejét. Viszont ő szeretett, éreztem, a maga módján, néha pici koromban még az ölébe is vett. Ennyi emlékem van. Nem mertem beszélni, megszólalni, féltem. Lesütött fejjel jártam már óvodáskoromban is. Szégyelltem, hogy mit, azt nem tudom. Anya azt mondta, semmit sem szabad elmondani arról, ami itthon történik. Ezt az egy mondatot többször is elmondta, jól megjegyeztem. Később még az orvosoknak sem mertem, hiszen azt hittem, azzal rosszat teszek, pedig kérdezték, minden rendben van otthon?

Az iskolában sem mertem megszólalni, annyira félénk, érzékeny voltam. Jól tanultam, habár soha nem segítettek, és nem nézték meg, készen van-e a házi feladatom. Tíz évesen rendeltem meg a Nők Lapja újság hátoldalából kivágott megrendelőlapon a Két Lotti című könyvet. Ez volt életem első könyve, Imádtam! Hála az égnek, ezért anya nem haragudott. Nagyon sokszor kiolvastam. A könyvek voltak a barátaim, nagyon sokat olvastam később is. Imádtam szárnyalni, a történetekbe belebújni. Képes voltam hajnalig is olvasni. Sőt, az iskolapadba is elrejtettem, és órán is olvastam. Nem értettem, a szüleim miért isznak, miért az alkoholt választják, és miért nem szeretnek, figyelnek rám. Jó kislány voltam. Anya egyre jobban ivott, eltorzult az alkoholtól, beszélni sem tudott. Nyugtatóra ivott, ezt később tudtam meg Szégyelltem. Azt hittem, mindenki látja azt, amit én. Látta, érezte, hogy nem szeretem én sem őt, és sokat kiabált velem. Semmi sem volt jó neki.

Egyszer csak elkezdetem betegeskedni, egyre többet, és egyre jobban fájt a fejem. Apukám biztatására elvittek orvoshoz, vizsgálgattak évekig. Sok gyógyszert kellett szednem. Hónapokat töltöttem minden évben kórházban. Végül azt mondták, ez nem fizikai eredetű, hanem lelki. A sok gyógyszer sem tudta elnyomni a sok fájdalmat, amit a szívemben cipeltem. Ügy döntöttem tizennégy évesen, nem szedek többet be egy szemet sem, kidobtam őket a kukába. Fájdalomcsillapítót néha vettem be, de semmilyen nyugtatót soha többet. Ekkor már késő volt, kamasz lány lettem, teljesen bezárkóztam a szeretet nélküli, rideg élet, az anyai szeretet hiánya miatt. Hiszen senki nem volt mellettem, nem volt, aki csak egy jó szót szólt volna, aki megölelt volna, aki megsimogatott és megdicsért volna, ha jó jegyet vittem haza. Egy szót sem szóltak hozzám. Én egy érzékeny lelkületű kamaszlány voltam. Úgy gondoltam, nem kellek senkinek, nem vagyok értékes, nincs senkinek szüksége rám. Életemben egy ölelést sem kaptam, pedig még egy állat is megnyalogatja a kicsijét, de engem senki nem szeretett. Nem is tudtam milyen az, de mélyen vágytam rá. Szép kamaszlány lettem. Az otthoni helyzet egyre rosszabb lett, elviselhetetlen volt számomra látni azt, hogy hol az egyik, hol a másik szülőm fekszik részegen a lakásban. Nem tudtam senkihez sem fordulni, nem volt sem nagymamám, sem nagyapám, sem keresztanyám, senkim sem volt. Egyedül voltam magányosan a nagy fájdalmaimmal.

A fiúk elkezdtek felfigyelni rám, és udvarolgatni. Egyre többet mentem el otthonról. Továbbtanultam középsuliban, és lett egy barátnőm, de neki sem mertem elmondani a bennem lévő sok fájdalmat. Szerettem hozzájuk menni, oda is költöztem tizenöt évesen. Egy hónap után jött csak értem apa, addig fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok otthon. Onnan jártam iskolába, ott senki nem bántott, kedvesek voltak velem a barátnőm szülei. Nem igazán érdekelt az iskola, mert nem szerettem a zárkózottságom miatt közösségbe járni. Egy szép nyári napon megszólított egy helyes barna fiú a strandon: Nem szeretnék-e este elmenni szórakozni vele. Tudtam ki ő, nagyon jóképű volt, úgy döntöttem, miért ne. Igent mondtam. Akkor este történt egy olyan dolog velem, ami mindent megváltoztatott a későbbiekben az életemben. Amikor először megöleltük egymást, egy olyan finom energia járt át mind a kettőnket, én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Olyan volt, mint én. Érzékeny és finom jellemű. Egyre többet találkoztunk, és beszélgettünk.

Viszont már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, a sok sötét fájdalom, hogy már ez sem segített. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a sötét érzésekkel. Nem akartam élni, készültem már arra, hogy valamilyen úton-módon elmegyek ebből a világból. Senkinek nem fogok hiányozni. Túl szeretetszegény családba születtem, nem illetem bele. Kikészítettem hatvanhat szem Andaxint, amit anya szedett, és erre ivott. Gondoltam, ez elég lesz arra, hogy örökre elaludjak. Be is vettem éjfél körül az összes szemet. Két nap múlva a kórházban ébredeztem, ki voltam kötözve, karjaim szinte feketék voltak a sok véraláfutástól a sok infúzió miatt. Mielőtt felébredtem, egy csodás helyen jártam, ahol fényesség volt, és nyugalom… meg szeretet. Valaki beszélt hozzám. Isten? Vagy Angyal? Azt nem tudom, Csak arra emlékszem, hogy olyan jó volt ott lenni. Amit mondtak, arra nem emlékszem, csak arra, hogy megnyugtattak. Végül, amikor kinyitottam a szemem, első tiszta gondolatom az volt, hogy Isten azt akarja, hogy éljek, és soha többé nem csinálok ilyet. Az orvos szólt anyának, hogy felébredtem. Ő fölém hajolt, és azt sziszegte: -Miért csináltad? Tiszta ideg vagyok! Szeretet nem volt a szavaiban. Csak problémát jelentettem neki. Nem voltak benne biztosak, hogy életben maradok. Két nap után hazaengedtek. Nem tudtam, hogy lesz tovább, de azt tudtam, valahogyan ki fog alakulni. Anya, apa semmit nem szóltak hozzám, nem kérdeztek semmit, hogy miért csináltam. Szüleim folytatták az életüket a szokott módon.

Viszont énbennem sok minden megváltozott. Mintha újjászülettem volna, mintha kaptam volna egy új életet. Igen, Istent kaptam meg magam mellé, meg a segítő angyalait. Soha nem hallottam Istenről, csak káromkodásként a szüleimtől. De most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy az Isten és az angyalok szeretete ott van velem, és fogják a kezem. Isten szeretete a szívembe költözött tizenöt évesen. Folytatás következik….

Gyöngyszemek IX.

 

Vajon mi az, ami előrevisz a jobb élet elérésében? Kinek mit jelent a jobb élet? Ez mindenkinek más, egyénektől eltérő. Elárulom, kedves olvasó. A lelkesedés az, ami a szívből jön, és nem az elméből. Ez az, ami előre visz, amivel elérheted a céljaidat. Ha lelkesedéssel csinálod a dolgodat, és ezt a lelkesedést meg is tartod, akkor a céljaidat el tudod érni. Lelkesedés nélkül nem lehet, mert az a szívből jövő finom energia, ami hasonló érzés, mint az öröm. A lelkesedés az egyik része, darabja annak, aki Te valójában Vagy, és az otthona a szív. Szívvel kellene élni, de a legtöbb esetben az elme győz. Mindig az irányít minket. Hiszen mindennel tele van az elme, olyan dolgokkal, amik gátolnak abban, hogy a szívünkre hallgassunk. A szívet elnyomjuk, ha kiabál, ha szeretné, hogy ezt vagy azt ne tedd, meg sem halljuk például: én nem érek rá, nincs időm, nekem nem ezt tanították, mindig van egy „De”, amit az elme előhoz, hogy ne változtass, hogy ne a szívedre figyelj. Ezek a kifogások. A szívednél senki, a Te Vagyokodnál senki sem tudja jobban, mire van szükséged. A születésünktől fogva betáplált dolgok az elménkbe irányítanak mindaddig, amíg fel nem ismerjük őket. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha magunkra szánunk időt, figyelünk magunkra. Ezt csak Te teheted meg, senki más. Kezdd el, dönts. Lélegezz, naponta többször, mélyeket, lazulj el, kezdd el. Mondj hálát mindennap azért, amiben részesültél. Mindig van valami jó is egy napban. Én mindennap hálát mondok esténként. Ami még fontos, az az, hogy mosolyogj. Nagy Ölelés Aurora Amelia Joplin.

Szerelem szigete

 

Annyira vágytam a szerelmedre,

A soha nem szűnő szenvedélyre,

Meleg karjaidban megpihenni,

Édes csókjaiddal érintkezni.

Válladra hajtani a fejem,

Illatoddal álomba merülni,

Álmomban veled repülni,

a szerelem szigetén kikötni.

Szívünket örökre összekötni,

Rózsaszirmok közt ölelkezni,

Szerelem folyóban megmártózni,

Illatos szélben szárítkozni.

Halkan dúdolni szívünk dalát,

alkotni belőle kettőnk világát,

egymást soha el nem engedni,

a szerelem szigetén örökké szeretni.

Álmomban szerettek

Álmomban szerettek,

Nekem énekeltek,

Táncra is felkértek,

Szívembe figyeltek.

Öleltek szorosan,

Csodáltak kócosan,

Illatoztak óvatosan,

Kényeztettek finoman.

Szavakkal hódítottak,

Rózsával csábítottak,

Szerelmesen udvaroltak,

Szívembe behódoltak.

Egy csepp szeretet

 

Halkan, lágyan dúdol a szél,

lelkem darabjait viszi szerteszét,

Szétszórja a tündöklő patakban,

melyben megcsillannak,

mint fénylő cseppek a hajnali napsugarakban.

Továbbszállnak a szellő szárnyán,

Ahová csak szállnak, varázsporként,

Egy csepp szeretetet szórnak,

s dalolva tovább szerte szétszóródnak.

A virágok szírmain megpihennek,

Illatukkal vegyülve továbbrepülnek,

Szívembe visszatérnek csendesen,

s elsuttognak mindent kedvesen.

A szeretet fénye - Hangos vers

 

Csodaszép madárka

 

Repül a csodaszép madárka,

Két pici szárnyát kitárva

Felhők között, szelek szárnyán

csak repül, csak repül.

Felhők habját súrolva,

Szelek szárnyán suhanva,

Patakoknak, fáknak a mindenségnek dalolja a sok szépséget?

Ha eljő az éjszaka, és

felragyog a csillagok hada,

Ő akkor is énekel szüntelen,

Szép dalát a szellő viszi,

viszi sebesen a végtelenbe, a világmindenségbe.

Dalol, énekel gyönyörű dallamot,

mely megérint Földet és csillagot,

A nyitott emberi szíveket megtölti tisztasággal, békével,

lelket simogató mennyei zenével.

Ébredés

 

Felébredtem, s rájöttem,

Mit jelentesz kedvesem,

Gyémántként csillogsz fényesen,

A Napnál is fényesebben.

Fényed soha ki nem alszik,

Mert a szívemben lakik,

Drágább vagy minden kőnél,

Értékesebb életemnél.

Élteted az életem,

Bízom a szavadban, életem

Hiszek neked, mert nekem jó

hallani jövőnket szádból.

Összetartozunk mi ketten,

Szerelmünk összetart minket,

Bármerre vet a sors,

Szívünk már régen összeforrt.

Szíved- szívem

Szerelemre vágyik emberi énem,

Oly szerelemre, ki értékeli lényem,

Kinek Én vagyok az álma,

Az istennője, a szereleme, az élete értelme.

Kinek szíve a szívem párja,

Kinek érintése a világ csodája,

Kinek ragyoghatok,

és a lelkemet odaadhatom.

Szívemben az üresség kiáltozik,

A boldogság, ami bele kívánkozik, Üzenetem elküldtem az éterbe,

hol dalolva énekel valakinek a szívébe.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem,

magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem,

magyarul ír a kezem,

magyarul szól énekem.

Magyar nyelv a legszebb nékem

lelkem is igy szólít éngem,

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Csengő finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim?

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

Az eső is magyarul zuhog nékem,

Minden lélegzetem magyarnak érzek.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom tiszta levegő,

mint ezernyi réti virágmező, illatfelhő.