Rab maradok saját életemben,
néma falak közt, mély börtönben,
nem látok ki, csak befelé,
fájdalmam zárul szívem köré.
Szememből már más nem pereg,
csak fekete könnyem kesereg,
arcomon sötét nyomot hagy,
mint éj, amely a fénybe harap.
Szívem szúr, a lelkem remeg,
összedőlt, mit hittem teljesnek.
Jövőképem papírra írva,
hamuvá lett, szélbe sírva.
Nem látok már, és nem hallok,
csak kérdezem: miért akarok
újra hinni, bízva bízni,
ha utána bánatban kell sírni?
Szívemnek oly kedves jövőkép,
miért nem lettél végül az enyém?
Miért ragyogtál fel előttem,
ha hamuvá hulltál a kezemben?
Megbuktam ma önmagamnak,
hitem romjai rám szakadtak,
hinni többé nem akarok,
magányos farkasként ballagok.
A tanulás kemény, kegyetlen,
szívem megszakad,
fekete könnyek tócsájában
állok, s csak rácsokat látok.
Mélységek, már nem akarlak,
túl sok sebbel betakartak,
sok volt ez már, elég nekem,
fáradtan dobban a szívem.
Hadd lássam a fényt derengni,
hadd tudjak még továbbmenni,
hadd nyíljon rés a sűrű ködön,
hadd lépjek túl a börtönön.
Tudom, mindezt én teremtettem,
senki sem hibás helyettem,
fájdalmam is enyém marad,
míg eloszlik köd és harag.
Mégsem maradok így, tudom,
szeretetmag él bennem mélyen,
őrzöm csendben, míg a fényre felébred,
s fekete könnyemből gyémánt éled.
