Jelen álma a jövőről

Képzeletben már ott élek: a tó tükrén ringó fény ébreszt, a hold csöndben elsiklik, s a hegyek fölött lassan megszületik a hajnal.

A víz selymes simaságán az idő is megállni látszik, mintha minden perc ajándék volna.

A ház ablakaiban pislákol a fény, s a csend betakar, mint egy puha takaró.

Itt nincs rohanás, nincs zaj, csak a természet ritmusa, amelyhez a szív is igazodik.

Az erdő sóhaja, a tó halk nesze, a hegyek ősi hallgatása egyszerre ad erőt és békét.

Ez az a hely, ahol az ember újra megtanul hallgatni – nem a külvilágra, hanem a lélek saját szavára.

Ez az én álmom – hosszú évek óta hordozom magamban.

Egy otthon, ahol a nyugalom nem múló pillanat, hanem mindennap jelen van.

A jelen vágyából születik a jövő, és tudom: egyszer hazatalálok ide.

Kézen fogva a jövővel

A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.

Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.

Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.

Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.

De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.

Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.

Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.

Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.

Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,

hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.

Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.

A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:

amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,

vagy csak a kijelzőt nézzük.

Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –

a gépek mellett is megőrizzük.

A technológia eszköz.

Az ember adja a tartalmat.

És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,

hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

A jövő hagyománya

A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.

A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.

A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.

Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.

A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.

A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.

Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.

A két kapu

A régi kapu nyikorgott, ahogy Barbara finoman meglökte. A rozsda már beleette magát a vasba, de a futórózsák burjánzása eltakarta az idő nyomait. Az illatuk megcirógatta az arcát, mintha a múlt egy gyengéd érintéssel próbálná visszatartani.

Léptei alatt kavicsok roppantak, ahogy beljebb merészkedett a kertbe. Az öreg hársfa még mindig ott állt a kőpad mellett, amelyen egykor annyi időt töltött nagymamájával. A rózsalugas illata összefonódott a levenduláéval, a mindenféle virágok élénk színfoltként ragyogtak a bársonyos fűben. A lombok között madarak csiviteltek, s a nap fénye áttört az ágak résein, aranysávokat festve a földre.

Leült a kőpadra, és hagyta, hogy a régi emlékek átszőjék a lelkét. Ekkor egy gyengéd érintést érzett az arcán. Ahogy felnézett, nagymamája mosolygó szemébe pillantott – azokba a mély, bölcs szemekbe, amelyekben mindig ott volt a válasz.

– Drága Barbara – suttogta a nagymama, ujjaival finoman végigsimítva az arcát –, ne félj elengedni azt, ami volt, mert a múlt nem gát, csak gyökér. A jövő kapuja előtted áll, de csak akkor léphetsz át rajta, ha már nem a múlt fájdalmán át nézel rá, hanem a remény fényével.

Barbara szíve megtelt melegséggel. Lassan felállt, és a kert másik végében megpillantotta az új kaput. Fehérre festett faoszlopai között lila akác futott felfelé, illata belengte a levegőt. A túloldalon napfényes tisztás nyúlt el, és a fák lombja között új ösvények csalogatták.

Mielőtt átlépett volna rajta, boldogan visszanézett. Nagymamája még ott állt, mosolyogva nézett rá, tekintetében szeretet és nyugalom ragyogott. Barbara meghatódva visszaintett, és abban a pillanatban a nagymama alakja lassan szertefoszlott, mintha mindig is a kert része lett volna.

A futórózsák illata még mindig kísérte, de most már tudta: nem a múlt láncaiként, hanem a jövő ígéretét hordozva. Mély levegőt vett, és határozott léptekkel elindult az új kapu felé.

A szeretet választása

(A képet mesterséges inetlligencia készítette.)

Sokan azt mondják, a jövő titok. Egy ismeretlen út, amelybe félelemmel vagy reménnyel lépünk be. De mi van akkor, ha a jövő nem más, mint a jelenben hozott döntéseink lenyomata? Ha minden kimondott szó, minden érintés és minden gondolat formálja azt, ami majd érkezik?

Én hiszek benne, hogy a jövő szeretetből épül. Hogy minden lépés, amelyet tudatossággal teszünk, közelebb visz ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. Egy világhoz, ahol az emberek megértik: a szeretet nem csupán érzés, hanem választás. Azt választom, hogy nyitott szívvel létezem, hogy ne a félelem vezéreljen, hanem a bizalom és az elfogadás.

Az élet nem küzdelem kell, hogy legyen, hanem áramlás. Könnyedség. Mintha egy szélfútta mezőn sétálnánk mezítláb, érezve a Föld lüktetését, a Nap melegét, a világ ölelését. Nem kell súlyos terheket cipelni magammal a múltból. Nem kell görcsösen kapaszkodnom abba, ami volt, vagy aggódnom azon, ami lesz. Csak itt és most kell lennem – igazán.

Mert ha a jelen tiszta, a jövő is az lesz. Ha most a szeretetet választom, akkor a világ is ezt tükrözi majd vissza. És ha elég ember hisz ebben, ha elég szív ébred rá arra, hogy a valódi erő nem a harcban, hanem a szeretetben rejlik, akkor talán egy napon már nem lesz kérdés, milyen jövő vár ránk.

Múlt, Jelen, Jövő

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A szél suttogva játszott az idő fonalával. Láthatatlan kezek sodorták össze a múlt emlékeit, a jelen pillanatait és a jövő titkait egyetlen, végtelen szövetté. A három idő egymásba fonódott, mint a hullámok a folyón, amely sosem áll meg, csak változik.

Éva a tó partján állt, lábujjaival érintve a hideg homokot. A víz felszínén egy gyermekarc derengett – saját ifjúkori énje, aki csillogó szemekkel nézte a világot. Emlékezett arra a napra: akkor még hitt a varázslatban, abban, hogy az idő nem ellenség, hanem titkos barát, aki mindig mellette marad.

A jelen súlya azonban más volt. A test öregedett, a lélek olykor fáradtan pihent meg a percek között. Mégis ott állt, érezte a nap melegét, hallotta a madarak énekét, és tudta, hogy ez a pillanat most minden, ami igazán létezik.

És a jövő? Egy ismeretlen ösvény, amelyre már rálépett. Vajon milyen arc néz majd vissza rá a tó tükrében évek múlva? Vajon emlékezni fog erre a pillanatra, erre az érzésre?

Az idő nem vonal volt, hanem kör. A múlt nem múlt el, a jövő már itt volt, és a jelen… a jelen volt a kapu mindhárom között.

Éva sóhajtott, majd mosolyogva belépett a vízbe. Talán épp most teremtette meg szebb jövőt.

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,

hol a hullámok selymes sóhajai

szavak nélkül mesélnek rólad.

A szellő arcomhoz ér,

mintha üzeneted hozná,

lágy érintése szívem reménysége.

Egy álom vagy, mely sosem fakul;

minden hullám feléd sodor,

minden szellő téged idéz,

s én hagyom, hogy magával vigyen

a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.

A nap lassan leereszkedik az égen,

s aranyhidat von kettőnk közé,

s én ott várok rád,

hol a fény ölel,

hol a szél már nem ismer távolságot,

és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.

Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,

két szellő, mit az éj ölel át,

egy álom megvalósulásának,

hol az idő megáll,

és csak a szerelem létezik.

Kilépés az igaz életbe

 

Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:

– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:

– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:

– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:

– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:

– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:

– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.

– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:

– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.

– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:

– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.

A lelkem suttogja

A szívem lassan dobban,

Fájdalomtól lassan robban,

Elfáradt tele lett sebekkel,

Szomorú fájó reményekkel.

Még van dolgom-e földi létben,

Lelkem suttogja ezt nékem,

A sebek lassan begyógyulnak,

A sejtjeim újra formálódnak.

A szépséget újra látom,

Szemeimmel és lelkemmel pásztázom,

A földi lét értelmet nyer újra,

Múlt, jelen, jövő együtt lett a szívem útmutatója.

Lélek fénye

Éljük napjainkat, mit a hajnal fénye,

A fájdalom árnya, a szív titkos tükre,

Bár szomorúságtól vérzünk a mélyben,

Mégis élni vágyunk e vad, szép fényben.

A szív úgy szeret, mint egy égő csillag,

Ne temesd el soha, ápold és álmodj,

Ébreszd fel a vágyat, a szenvedélyt, tüzet,

Hisz minden szív hordoz egy szép üzenetet.

Nem szabad hagyni, hogy kialudjon,

A szívben ápolni kell, hogy nehogy elmúljon.

Ha nem teszed meg, kirekeszt a sötét,

Elveszel a múltban, a sötét alagútban.

A múlt már elmúlt, csak emlékekben él,

De szép jövő vár rád, ha szíved újra él,

Sötétben ne félj, hisz a fény mindig él.

Szeress és nevess, éld az életed.

Nevess ki a bánatot, tedd félre a gondot,

Éld meg a pillanatot, hisz csodát hoz holnap.

Minden reggel új esély, új hajnal fakad,

Szárnyaljon szíved, s boldogságra fakad.

Gyermeki Remény

Külváros koszos utcáin,

Egy gyermek, éhesen kukázik.

Rongyos ruháin a hideg áthatol,

Fázik, és éhes, de nem szól.

Csendesen, kitartóan kutat,

Talán jut valahol egy falat.

Kék szemeiben a könnyek,

Nem az örömtől jönnek.

A háború elvett tőle mindent,

Szerető szülőket, családot.

Szívében félelemmel, de hittel,

Jobb jövőt vár a reménnyel.

Lesz, aki újra ölelje,

Meleg étellel etesse.

Puha ágyba fektesse,

S többé el ne engedje.

A sötét utcán tovább lép,

Bízik benne, hogy várja még,

Egy világ, hol béke van,

S nem kell félnie, remegve élnie.

Összeforrva (100 szavas novellákból)

1,

Kellemes őszi délután volt. A nap sugarai játszadoztak a színes faleveleken. Ibolya boldogan élvezte a lágyan cirógató napfényt és a parkban szálló édes őszi illatokat. Kutyája, Jimbó vidáman szaladgált, majd egy padnál megállt, ahol egy ismeretlen férfi ült. A férfi mosolyogva megsimogatta Jimbót. Ibolya szíve összeszorult, gyorsan odasietett. Amikor odaért, ránézett a férfira, és döbbenten suttogta:

- Attila! Te itt? Harminc éve nem láttalak! Azt hittem, örökre eltűntél...

- Igen, én vagyok! Kerestelek évekig! A szívem megsúgta, hogy ide kell jönnöm – felelte.

Ibolya szeme megtelt könnyekkel, szíve vadul kalapált. Egy pillanat alatt egymás karjába borultak.

Nem számít sem év, sem kor, sem távolság. Ha a szív igazán szeret, az örökké tart.

2,

Mindkettejük tele volt kérdésekkel. Órákig beszélgettek a parkban, ahol Jimbo, a kutya, élvezettel szaladgált az avarban.

– Miért tűntél el búcsúzás nélkül? – kérdezte Ibolya.

– Összezavarodtam. Te tudtad, mit akarsz, de én nem. Nem éreztem magam méltónak hozzád. Gyönyörű, okos nő voltál, mindig a legjobb eredménnyel végeztél az egyetemen. Úgy éreztem, csak az utadban állok – válaszolta Attila, miközben egy levéllel játszott.

– De én szerettelek! – hebegte Ibolya, miközben könnycseppeket törölt az arcáról.

– Később évekig kerestelek! – mondta Attila.

– Megszakadt a szívem! – suttogta Ibolya.

– Bocsáss meg, kérlek! – könyörgött Attila.

3,

Attila ránézett, szemében a szerelem fénye csillogott. Ibolya szíve közelében gyorsabban dobogott. Rég megbocsátott, hiszen a szerelem ott élt az ő szívében is.

– Megbocsátottam régen. Van egy lányom. A férjem meghalt, mikor tíz éves volt. Egyedül élek – mondta Ibolya.

– Nekem van egy fiam. Elváltunk, amikor két éves volt. Nem szerettem.

– Akkor újból megpróbáljuk? – kérdezte Attila.

– Szeretlek még most is! De elmúltunk ötven évesek – mondta Ibolya.

– Mit számít! A boldogság nem korhoz kötött. Jár nekünk! – válaszolta Attila.

Ibolya ránézett, ugyanaz a bizsergés járta át, mint fiatalkorában. Talán újra megtalálják azt az érzést. Megfogták egymás kezét, és a szívük egyszerre dobogott.

4,

Ettől a pillanattól kezdve minden nap találkoztak. Megbeszélték a múltat: fiatalok voltak, senki sem hibás azért, ami történt. Érzéseik ugyanazok maradtak, mint régen. Ugyanolyan szépnek látták egymást.

– Drágám, szeretnélek elvinni egy hétre Hawaiira. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Attila.

– Attila, ezt komolyan gondolod? Olyan régen vágyom oda! – mondta izgatottan Ibolya.

– Igen! Látni akarom a boldogságtól ragyogó arcodat! Elviszlek bárhová, ahová csak akarod. És egy meglepetés is vár rád ott – mosolygott Attila.

– Köszönöm, drágám! – örvendezett Ibolya.

Elindultak, hogy egy gyönyörű, romantikus hetet töltsenek együtt Hawaiin, ahol Ibolyát egy titkos meglepetés várta.

5,

Az utazás már önmagában is csodás volt. Hawai tengerpartján sétáltak. Ibolya meghatódva nézte a naplementét, Attila pedig az ő ragyogó arcát. Elérkezett a várva várt pillanat. Attila letérdelt a homokba, és így szólt:

- Drága Ibolya, feleségül jönnél hozzám?

Kezében tartott egy kis dobozt, amelyben egy gyönyörű gyűrű csillogott.

- Igen! - válaszolta Ibolya örömkönnyekkel a szemében. Attila felhúzta a gyűrűt Ibolya ujjára, majd megölelték egymást. Boldogan, szeretetben éltek tovább.

Múlt, jelen jövő

 

Van aki a múltban él,

Az emlékeitől remél,

Van aki a jövőben él,

A reményben éli életét.

A múlt, végleg idejét múlt,

Az emlékek könyvében elnémult,

A jövő soha nincs a jelenben,

Képként az elmében van jelen.

Létezni, élni a mostban kell,

A jelen világában, valóságában,

Ha, a múltban s jövőben élünk,

A boldogságot soha el nem érjük.