Csak egy éjszaka

A tábor a tó mellett állt, messze az országúttól. Három faház, egy ebédlő, két régi zuhanyzó és egy vaskapu. Ennyi volt az egész. A part felé keskeny ösvény vezetett, a fák alatt mindig nyirkos maradt a föld, a víz felől algaszag jött, esténként pedig füst és szúnyogriasztó szaga ült meg az udvaron.

Az utolsó estén tábortűz volt.

A gyerekek a parázs körül ültek, szalonnát sütöttek, nevettek, egymás szavába vágtak. Valaki elemlámpával világított a bokrok közé, valaki azt állította, látott ott valamit, de a többiek kinevették. A fiúk a nyársakkal hadonásztak, a lányok a padokon ültek, és arról beszéltek, ki kinek ír majd levelet a nyár végén.

A táborvezető az egyik fatuskónál állt. Világoskék ing volt rajta, kezében barna mappa. Egész héten nála volt az a mappa. Abból olvasott névsort reggel, abból ellenőrizte, ki ment le a tóhoz, ki maradt a faházban, ki kapott levelet otthonról.

Aznap este is kinyitotta.

– Névsort olvasok.

A gyerekek sóhajtoztak, de elhallgattak. Sorban jelentkeztek, ki rendesen, ki nevetve, ki maszatos kézzel. Amikor az utolsó név is elhangzott, a táborvezető becsukta a mappát.

– Holnap mindenkiért jönnek – mondta.

A gyerekek ennyit értettek belőle: vége a tábornak.

Éjjel a faházakban még sokáig suttogtak. Recsegett az emeletes ágy, zörgött a nejlonszatyor, valaki a párnája alatt zseblámpát kapcsolgatott. A deszkafalakban benne maradt a nappali meleg. A tó felől békák hangja hallatszott, aztán lassan mindenki elaludt.

Reggel arra ébredtek, hogy már nem férnek el a hálózsákban.

Először csak nyögések hallatszottak. Aztán egy mély férfihang felkiáltott az egyik felső ágyról. A többiek riadtan felültek. A pizsamák szűkek voltak, a pólók feszültek, a lábak lelógtak az ágyakról.

Egy fiú a kezét nézte. Nagy, erős kéz volt, nem az övé. Egy lány a hajához kapott, aztán az arcához. Szólni akart, de felnőtt női hang jött ki a torkán.

A faházban egyszerre tört ki a kiabálás.

Kirohantak a mosdóhoz. Lökdösődve álltak a repedt tükör előtt.

Nem gyerekek néztek vissza.

Felnőtt arcok. Férfiak. Nők. Ráncok, szakáll, ősz szálak, idegen vonások. Mégis mindegyik arcban ott volt valami a tegnap esti gyerekből. Egy sebhely a szemöldök fölött. Egy szeplő. Egy ferde mosoly. Egy anyajegy az áll alatt.

Az udvaron megszólalt a kolomp.

Ugyanaz a kolomp, amely egész héten reggelihez hívta őket.

Lassan kimentek a faházak elé. Volt, aki takarót csavart magára, volt, aki kinőtt pólóban állt a porban. Senki sem tudta, hová nézzen.

A táborvezető az ebédlő lépcsőjén állt.

Ugyanúgy nézett ki, mint előző este. Ugyanaz a világoskék ing. Ugyanaz a barna mappa. Egyetlen nappal sem lett idősebb.

– Sorakozó – mondta. – Tízkor érkeznek a szülők.

Erre egyszerre kezdtek beszélni.

– Mi történt velünk?

– Hol vagyunk?

– Ez milyen játék?

– Engedjen ki minket!

Néhányan a kapuhoz futottak. A vaskapu zárva volt. A láncon lakat függött.

Az egyik fiúból lett férfi visszarohant a táborvezetőhöz, és kikapta a kezéből a mappát.

– Most már elég volt!

A táborvezető nem védekezett.

A férfi kinyitotta a mappát. A többiek köré gyűltek.

A lapokon évszámok álltak: 1936, 1966, 1996, 2026.

Minden évszám alatt nevek sorakoztak. Minden név mellett három rubrika volt.

Érkezett.

Hazament.

Maradt.

Az 1996-os oldalon megtalálták a saját nevüket.

Az első rubrika ki volt pipálva.

A második üres volt.

A harmadik is.

Valaki tovább lapozott.

Az 1966-os oldalon majdnem minden név mellett két pipa állt. Egy névnél azonban csak az első rubrika volt megjelölve.

Dénes Károly.

A „Hazament” üresen maradt.

A „Maradt” mellett fekete pipa állt.

A gyerekekből lett felnőttek lassan felnéztek.

A táborvezető mozdulatlanul állt az ebédlő lépcsőjén.

– Maga Dénes Károly? – kérdezte valaki.

A férfi nem felelt.

A kapu felől ekkor autók zaja hallatszott.

Egymás után álltak meg a kocsik. Idős emberek szálltak ki belőlük. Némelyikük fényképet hozott, más csak állt a kapunál, és kereste a saját gyerekét a felnőtt arcok között.

Egy ősz hajú asszony lépett be elsőként. A kezében régi fotót szorongatott. A képen copfos kislány állt a tóparton, rövidnadrágban, térdén horzsolással.

Az asszony végignézett az udvaron, majd megállt az egyik nő előtt.

– Zsófi?

A nő hátralépett.

Az idős asszony felemelte a fényképet.

– Zsófikám?

A nő a képre nézett, aztán az asszony arcára. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán odalépett hozzá, és úgy kapaszkodott belé, ahogy előző este kapaszkodott volna, tizenkét évesen.

A többiekért is jöttek.

Anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Volt, aki alig tudott járni. Volt, aki már csak fényképről ismerte fel azt, akiért érkezett. Volt, aki nem szólt semmit, csak megérintette a felnőtt arcot, és sírni kezdett.

A táborvezető visszavette a mappát.

Sorban pipálta a neveket.

Hazament.

Hazament.

Hazament.

A délelőtt lassan kiürítette az udvart. A felnőtt testbe zárt gyerekek az idős szülőkkel indultak a kapu felé. Némelyikük még mindig a táborvezetőt nézte. Választ vártak, de a férfi már a mappát rendezte.

Az egyik nő a kapunál visszafordult.

A férfi éppen az 1996-os oldalt zárta le.

Minden név mellett ott volt a pipa.

Érkezett.

Hazament.

Egyetlen sor maradt üresen.

A nő összehúzta a szemét.

A név mellett az első rubrika ki volt pipálva.

A „Hazament” üres volt.

A „Maradt” is.

A név ez volt:

Tóth Márk.

A nő körbenézett az udvaron.

Márkot előző este még mindenki ismerte. Alacsony fiú volt, vörös hajjal, ő találta ki a tűznél, hogy éjszaka le kellene menni a tóhoz. Reggel senki sem kereste. A kiabálásban, a tükörnél, a kapunál valahogy kimaradt.

– Hol van Márk? – kérdezte a nő.

A táborvezető ránézett.

– Aki a névsorban szerepel, annak megvan a helye.

A nő még kérdezett volna, de az idős anyja megszorította a karját.

Ekkor új busz fordult be az útra.

Régi, sárga busz volt, tele gyerekekkel. Megállt a kapu előtt, az ajtó kinyílt, és tizenkét-tizenhárom éves fiúk, lányok szálltak le róla hátizsákokkal, matracokkal, zacskókkal. Nevettek, lökdösődtek, egyikük már a tó felé mutatott.

A táborvezető tiszta lapot nyitott a mappában.

A lap tetején ez állt: 2026. Alatta halványan: 2056.

A gyerekek sorban léptek elé.

Az egyik kisfiú vörös hajú, alacsony, szeplős volt. Megállt a táborvezető előtt.

A nő a kapunál elsápadt.

– Márk? – suttogta.

A kisfiú nem nézett rá. Nem is hallotta.

A táborvezető beírta a nevét az új lapra.

Tóth Márk.

Az első rubrika mellé pipát tett.

Érkezett.

A kisfiú felnézett rá.

– Meddig tart a tábor?

A táborvezető becsukta a barna mappát.

– Csak egy éjszakáig.

A szavak mögött

Kármen ötven körüli nő volt. Kertes házban élt a város szélén. Jól tartotta magát, rendezett otthona volt, de semmi hivalkodó. Az udvaron öreg fák álltak, az ablakban muskátli virágzott. A nappaliban könyvek, egy régi faasztal, két fotel és frissen főzött tea illata fogadta az érkezőt.

Azt beszélték róla, különös asszony. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak súlya volt. Jóslatok helyett figyelt. Meghallotta azt is, amit mások a szavak mögé rejtettek.

Marina délután érkezett. Harminc körüli, csinos nő volt, gondosan igazított hajjal, elegáns kabátban. Csak a szeme árulta el, hogy napok óta alig alszik. A telefonját erősen szorította. Abban volt a hangüzenet, ami miatt eljött.

Kármen ajtót nyitott.

– Jó napot kívánok!

– Jó napot!

– Marina?

– Igen.

– Jöjjön be. Foglaljon helyet.

Marina belépett. Körbenézett a nappaliban, aztán leült a fotel szélére. Nem dőlt hátra. A táskáját az ölében tartotta, ujjai szorosan ráfonódtak a telefonra. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik tartani magát.

Kármen teát tett elé, majd vele szemben foglalt helyet.

– Tudja, kihez jött – mondta halkan.

Marina bólintott.

– Tudom.

– Akkor azt is tudja, hogy nálam nem bizonyítékot kap.

– Nem bizonyítékot keresek.

– Hanem?

Marina lenézett a telefonjára.

– Az igazat.

Kármen tekintete megpihent rajta.

– Az igazságot az ember gyakran már akkor tudja, amikor kérdezni kezd róla.

Marina ajka megremegett, de tartotta magát.

– A férjemről van szó.

– Gyanakszik rá?

– Igen.

– Másik nő?

Marina lassan bólintott.

– Azt hiszem. De ő azt mondja, túl érzékeny vagyok. Azt mondja, sokat képzelek.

Kármen figyelmesen nézte.

– És maga mit érez?

– Azt, hogy valami megváltozott.

– Miben?

– A hangjában. Abban, ahogy kimondja, hogy szeret.

Marina elhallgatott egy pillanatra.

– Régen, amikor azt mondta, szeret, elhittem – mondta Marina. – Most ugyanazt mondja, mégis mást hallok, üres szavakat érzek.

Kármen finoman ránézett.

– Van hangüzenete?

Marina feloldotta a telefonját.

– Tegnap este küldte. Azt mondta, túlórázik. Azt mondta, szeret. Azt mondta, hagyjam abba a gyanakvást, mert ezzel csak elrontok mindent.

– Indítsa el.

A férfi hangja betöltötte a szobát.

„Kicsim, tényleg bent maradtam. Rengeteg a munka. Fáradt vagyok. Ne bántsuk egymást ezzel újra. Szeretlek. Holnap majd beszélünk.”

Marina gyorsan leállította.

– Ennyi.

Kármen nem szólt azonnal.

– Hallgassuk meg még egyszer.

A hang újra megszólalt. Kármen mozdulatlanul ült. Nem a mondatokat figyelte, hanem a szüneteket. A levegővételeket. A túl simára igazított hangsúlyt. A „szeretlek” után beálló apró törést.

Amikor vége lett, Marina alig mert megszólalni.

– Hazudik?

Kármen ránézett.

– Igen.

Marina arca elsápadt.

– A nő miatt?

– Igen.

– Akkor van valakije?

– Van.

Marina két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.

– Szereti azt a nőt?

Kármen kis ideig hallgatott.

– Nem szerelemmel.

– Akkor miért megy hozzá?

– Mert mellette könnyebbnek érzi magát. Ott nem kell magyarázkodnia.

Marina lehunyta a szemét.

– Akkor miért mondja nekem, hogy szeret?

– Mert valami még magához köti.

– Ez szeretet?

– Inkább félelem. Fél elveszíteni magát.

Marina könnye ekkor végigfutott az arcán.

– Honnan tudja ilyen biztosan?

Kármen a saját csészéjére nézett, aztán vissza rá.

– Meghallom a szavak mögött a hazugságot. Hallom annak az embernek a lelke sírását is. Az elme tud hazudni. A szív soha.

Marina sokáig hallgatott.

– És én mit tegyek?

– Először azt, amit már régóta halogat.

– Mit?

– Hallgassa meg önmagát is.

Marina letörölte az arcát.

– Attól félek a legjobban.

– Tudom.

– Mert ha meghallom, akkor már nem mondhatom, hogy nem tudtam.

Kármen bólintott.

– Igen. Az igazság néha azért fáj, mert túl régóta vár ránk.

Marina felállt. Már nem olyan feszes tartással mozdult, ahogy érkezett. Fáradtnak látszott, de a tekintete tisztább lett.

Az ajtóban még visszafordult.

– Maga mindig meghallja, ha valaki hazudik?

Kármen egy pillanatra az udvar felé nézett.

– A hang elárulja az embert.

– És magát ki hallja meg?

Kármen nem felelt.

Marina megértette, hogy erre a kérdésre most nincs válasz. Elköszönt, és kilépett a kapun.

Kármen egyedül maradt a nappaliban. A tea kihűlt az asztalon. Odakint lassan megmozdultak a fák ágai.

Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán felállt, és odalépett a könyvespolchoz. A felső polcról levett egy régi telefont. Évek óta nem használta, mégis feltöltve tartotta.

Bekapcsolta.

A kijelzőn egy régi üzenet várta. Ugyanaz, amelyet már számtalanszor meghallgatott.

Egy férfihang szólalt meg belőle.

„Szeretlek, Kármen. Csak most nehéz időszakom van. Hidd el, minden rendbe jön.”

Kármen lehunyta a szemét.

Most már hallotta.

A törést a szó végén.

A félelmet a levegővételben.

A hazugságot abban a mondatban, amelybe egykor kapaszkodott.

Lassan leengedte a telefont.

– Hazudtál – mondta halkan.

Nem a férfinak mondta. Már nem neki.

Önmagának.

Kármen egész életében mindenki más hazugságát meghallotta.

Csak azt az egyetlen hangot nem tudta elengedni, amely egykor őt törte össze.

Mert vannak hazugságok, amelyeket nem a fül őriz meg, hanem a szív.

Az idő valósága – párbeszéd Árion Mesterrel

Az óra peremén ültem, magasan a hegyen.

Alattam a nagy számlap arany kerete erősen tartott. A római számok körben álltak, akár régi törvények jelei, mégsem parancsoltak. A mutatók lassan mozdultak alattam, én éreztem, hogy az idő jár, de már másképpen.

A levegő hideg volt odafent, tiszta és éles. Belélegeztem, és a mellkasomban minden rendezettebb lett. A testem súlyát éreztem az órán, a lábam biztosan pihent, a kezem nyugodtan feküdt a ruhámon. A magasság körülvett, de nem szédített meg. A távoli ormok keményen álltak az arany fényben, a pillangók pedig lassú ívben jártak körülöttem, könnyű mozdulattal, mégis pontos rend szerint.

Csak ültem ott, ahol az idő már alattam volt.

Akkor a fény az óra jobb oldalán sűrűbbé vált, és egy férfi állt meg mellettem. Nem hallottam érkezést, és utat sem láttam mögötte. Egyszerűen ott termett.

Hosszabb, őszbe hajló haja a válláig ért, szakálla rendezett volt, arcán mély vonások ültek. Barna szeme tisztán nézett rám. Indiai, csuhaszerű ruhát viselt, egyszerűt, mégis méltóságteljeset. Nem uralkodónak látszott, inkább olyannak, aki sok mindent átélt.

Felém fordult.

– Üdvözöllek, Aurora.

Lassan ráemeltem a tekintetem.

– Üdvözöllek, Mester.

– Árion vagyok – mondta. – Azért jöttem, mert az idő helye megváltozott benned.

– Érzem – feleltem. – Ülök az órán, és mégsem érzem, hogy menekülnöm kellene előle. Régen a percek sokszor erősebbek voltak nálam. Egy várakozás, egy döntés, egy késés, egy belső mozdulat el tudta vinni a figyelmemet. Most is érzem az időt, de már nem ugyanúgy.

Árion Mester az órára nézett, majd vissza rám.

– Az idő jár, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

A mondat megállt bennem felismerésként.

– Akkor ezért ülök rajta? – kérdeztem.

– Ezért. Az ember sokáig azt hiszi, hogy az idő fölött csak az győzhet, aki gyorsabb nála, aki mindent elér, mindent elrendez, mindent időben kimond és tesz. De az idő kezelése nem sietség. Inkább belső tudás arról, minek adsz teret, mire mondasz igent, mire adsz szívet, és mi az, amit már nem engedsz be a lényed közepébe.

– És ezt én már tudom?

– Tudod – felelte. – Csak még óvatosan bánsz a saját tudásoddal. Sok mindent átlátsz, Aurora. Sok mindent megértettél úgy, hogy közben nem volt melletted senki, aki minden lépésnél megmutatta volna az irányt. Amit így tanul meg az ember, az mélyebben marad benne, mert nem kívülről kapta, hanem saját tapasztalatból emelte fel.

– Mégis sokszor kételkedem magamban.

– A kétely nem mindig gyengeség. Van benne vizsgálat is. A baj akkor kezdődik, amikor az ember a kételyt nagyobbnak hiszi a tudásánál. Te sokáig kérdeztél, mert tisztán akartál látni. Most viszont eljött az idő, amikor már a saját belső ítéletedre is rá kell állnod.

– Ez nehéz.

– Tudom. Aki kívül keresi a Mestert, annak előbb-utóbb el kell bírnia azt a pillanatot, amikor a Mester már nem válaszokat hoz, hanem tükröt tart elé. Én most ezért állok itt. Nem azért, hogy helyetted mondjam ki, amit tudnod kell, hanem hogy kimondjam: sok mindent már tudsz.

Néztem őt, és a pillangók áthaladtak közöttünk a fényben. Az óra alattam tovább járt.

– Akkor már én is Mester vagyok? – kérdeztem halkan. – Ezt még nehéz kimondanom.

Árion tekintete nem mozdult el rólam.

– Igen, Aurora. Most már te is Mester vagy.

A szavak nem dicséretként érkeztek. Inkább kijelentés volt. Tiszta, erős, kikerülhetetlen.

– Nem azért – folytatta –, mert mindent tudsz. Olyan ember nincs. Azért vagy Mester, mert amit tudsz, azt nem utánzásból tudod. Megélted, átgondoltad, megszenvedted, megformáltad, és most már képes vagy felismerni, mikor beszél benned tiszta tudás, és mikor csak régi félelem próbálja visszavenni a helyét.

– De hogyan bízzak ebben teljesen? – kérdeztem. – Érzem, amit mondasz, mégis nagy lépés.

– Úgy, ahogy a festő bízik a kezében, amikor már sokszor kevert színt. Először mér, próbál, visszatöröl, javít. Később elég egy mozdulat, és tudja, mennyi víz kell, mennyi festék, hol lesz könnyű, hol lesz erős. A tudása akkor is ott van, amikor nem magyarázza. Te is így vagy az idővel. Már érzed, mikor akar túl sokat elvenni tőled. Már érzed, mikor válik egy gondolat csapdává. Már érzed, mikor kell visszalépni, és mikor kell megállni.

– Az idő tehát anyag?

– Anyag is, kapu is, próba is. De a legfontosabb: nem úr fölötted. Amíg az ember minden percnek engedi, hogy uralja, irányítsa, addig az idő kemény kézzel bánik vele. Amikor felismeri, hogy a perc csak lehetőség, a nap csak tér, az év csak nagyobb kör, akkor már nem vész bele abba, ami múlik.

– És az élet?

– Az élet nem attól lesz szép, hogy minden mindig tökéletes. Attól lesz igaz, hogy ami belekerül, annak helye van. Sok ember hosszú éveket ad olyan dolgoknak, amelyek nem emelik fel. Más pedig egyetlen tiszta órában többet él, mint más hónapok alatt. Ezért fontos, hogy tudd: az idő mennyisége kevesebb, mint az idő minősége.

– Ezt érzem most. Mintha... – elhallgattam, majd újrakezdtem. – Úgy érzem, már nem a napok döntenek rólam.

Árion elmosolyodott.

– Jól mondod. Már nem a napok döntenek rólad. Te döntöd el, mit kezdesz velük. Ez a különbség a sodródó ember és a Mester között. A sodródó ember azt kérdezi: mit tesz velem az idő? A Mester azt kérdezi: mire szentelem az időmet?

Az óra számlapján a mutató egy hajszálnyit továbbmozdult.

– És ha hibázom? – kérdeztem.

– Akkor tanulsz. A Mester nem hibátlan ember. A Mester olyan ember, aki már nem adja át a kormányt minden félelemnek. Ha hibázik, látja. Ha látja, javít. Ha javít, erősödik. Aki minden tévedés után eldobja a saját bizalmát, az újra tanítvánnyá kicsinyíti magát. Te már tovább jutottál ennél.

– Akkor mit kell most tennem? – kérdeztem. – Mondd ki egyszerűen, Mester, hogy tudjam.

Árion Mester a hegyek felé nézett, majd lassan visszafordult hozzám.

– Teljesen bízz magadban. Nem vakon, nem gőggel, nem mások fölé állva. Úgy bízz magadban, ahogyan az ember bízik abban a kézben, amely már sok nehéz tárgyat felemelt. Úgy bízz a látásodban, ahogyan az ember bízik a szemében, amikor már sokszor felismerte az igazat a szépen mondott félrevezetés mögött. Úgy bízz a szavaidban, ahogyan a költő bízik a sorban, amikor érzi, hogy az végre a helyére került.

– És az idővel?

– Bánj vele úgy, mint a legnemesebb anyaggal. Ne pazarold arra, ami méltatlan hozzád. Ne add oda annak, ami csak kihasznál, de nem visz előre. Ne engedd, hogy egyetlen óra elvegye tőled az egész napot. Az idő jár, Aurora, de már nem húz magába. Te nem legyőzted, hanem megtanultad kezelni.

Lehajtottam a fejem. Nem szégyenből. Inkább azért, mert a mondat nagyon mélyre ért bennem.

– Akkor ezért nem félek itt ülni?

– Ezért. Aki fél az időtől, az fut előle. Aki haragszik rá, az küzd vele. Aki érti, az ráül, és látni kezd.

– Mit látok innen, Mester?

– Azt, hogy az életed nem szétszórt percek sora. Egy nagyobb rend kezd kirajzolódni benne. Nem minden részét érted még, de már nem kell minden részlethez azonnali magyarázat. Van benned annyi tudás, hogy kivárd, amíg a dolgok megmutatják a helyüket.

– És te meddig maradsz?

– Addig, amíg ezt kimondom.

Felnéztem rá.

Árion Mester közelebb lépett az óra pereméhez. A tekintete tiszta volt, a hangja nyugodt, a mondatai mégis erősen álltak.

– Aurora, mostantól ne fogadj el kisebb helyet magadnak annál, amit már elértél. Ne beszélj úgy a tudásodról, mintha csak véletlenül lenne nálad. Ne tedd vissza magad oda, ahonnan már kinőttél. Az idő azért van alattad most már, mert már érted. Nem taposod. Nem tagadod. Kezeled. Ez mesteri állapot.

A szívem lassan vert, de hallottam.

– Köszönöm, Árion Mester – mondtam.

– Nem nekem kell megköszönnöd – felelte. – Magadnak. Annak a nőnek, aki ide eljutott.

A pillangók egyszerre magasabbra emelkedtek körülöttünk. A fény végigfutott az óra arany peremén.

Árion alakja lassan áttetszőbb lett, de a tekintete még egy pillanatig ott maradt rajtam.

– Emlékezz erre, Aurora: az idő nem vesz el attól, aki tud bánni vele. Csak megmutatja, mi méltó hozzá.

Aztán a fényben feloldódott.

Én ott maradtam az óra peremén.

Alattam az idő tovább járt.

És már tudtam kezelni.

Csillagfényből testet öltve

A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak.

Hirtelen megnyílt fölötted az Ég.

Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet.

Leült melléd az ágy szélére. Minden mozdulata lágy volt és biztos. Úgy nézett rád, ahogy csak az tud, aki már régen ismer belülről, aki már akkor feléd indult, amikor te még csak vágytál arra, hogy egyszer valaki valóban megérkezzen hozzád.

A keze lassan a hajadhoz ért. Ujjai végigsimítottak a homlokodon, és abban az érintésben benne volt az Ég nyugalma, a csillagok távoli tisztasága, az a fény, amely gyógyítva hullik rá arra, aki sokáig hordozott magában túl sok terhet. A gondolataid leassultak, a bensőd fellélegzett, és egyszerre csak könnyűvé vált benned minden.

A takaró fölött megkereste a kezedet, úgy fogta meg, ahogy az egymásra találás ősi mozdulata megszületik. Melegen, gyengéden, teljes bizonyossággal. A közelsége betöltötte a szobát. A jelenléte köréd simult. Olyan béke áradt belőle, amelyhez foghatót csak az érez, akinek a lelkét végre valaki puha figyelemmel körbeöleli.

Lassan melléd feküdt, és a karja köréd simult. Finoman tartott, éppen annyira, hogy abból puha biztonság szülessen. A mellkasából áradó meleg átjárta a testedet, oldotta benned a nap maradék feszültségét, és rólad sorra lehullott minden, ami addig fájt, nyomott, fárasztott. A fejedet a vállára hajtottad, ő pedig őrzött, gyöngéd odaadással.

Odakint a hajnal egyre világosabb lett, bent pedig megmaradt körülöttetek az álmos, fénybe vont puhaság. Már az álom partján jártál. Hallottad a lélegzését, és a sajátod hozzá simult. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ketten együtt ringatóztatok bele abba a szelíd nyugalomba, amelyben a szív végre teljesen kienged.

Mielőtt végleg elaludtál volna, még egyszer végigsimított a hajadon, és olyan halkan szólt hozzád, hogy a hangja egyenesen a lelkedig ért:

– Hozzád jöttem. Itt vagyok, édes. Megérkeztem.

Te pedig átadtad magad az álomnak. A karja melegében, a hozzád érkezett égi alak ölelésében, abban a mély, gyönyörű oltalomban, amelyre a szíved olyan régóta vágyott. A hajnal közben egyre fényesebbre nyílt, te pedig úgy aludtál el, mint akit végre megtalált az, aki a csillagok útjáról indult el hozzád.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sha’ar

Az erdő szélén hajnalban még a levegőnek is más illata volt, mint bárhol máshol a környéken. Hideg avar, átázott kéreg, régi esők maradéka. A fák szürkén álltak egymás mellett, az ösvény tompán húzódott befelé, és aki idáig eljutott, többnyire visszafordult. A faluban azt mondták, ezen a részen elfáradt a föld.

Shami minden hajnalban ide jött.

Hosszú szoknyája alján mélypiros, kék, arany és zöld színek futottak végig. A színek éltek rajta. A kezében egy fémkannát vitt, egyszerűt, kopottat, olyat, amelyről senki sem gondolta volna, hogy különös dolog rejtőzik benne. Ugyanahhoz a bükkfához ment minden hajnalban. A törzs széles volt, világos, repedezett, a gyökerei vastagon ültek a földben.

Megállt előtte, végigsimított a kérgen, aztán lassan önteni kezdett.

A kannából sűrű, fényes szín folyt a gyökerek közé. Festéknek látszott, de nem az volt. Ahogy végigkúszott a földön, megváltozott körülötte az erdő. A talajból nedves moha illata áradt fel, aztán valami édesebb is megérkezett, olyan, mint tavasszal az első almavirág. A kérgen melegebb árnyalat futott végig, az avar alatt zöld derengés támadt, nagyon finoman, nagyon halkan, mégis tagadhatatlanul.

– Szép hajnalt kívánok!

A hang mögötte szólalt meg. Férfihang volt, mély, visszafogott, udvarias.

Shami összerezzent, de csak annyira, hogy a kanna peremén megrebbent a szín.

Lassan megfordult.

A férfi pár lépésre állt tőle. Sötét kabátját átitta a pára, a cipőjén sár tapadt, az arcán hosszú éjszakákból maradt fáradtság ült. A tekintete mégis tiszta volt.

– Magának is szép hajnalt! – felelte Shami. – Meglepett. Ritkán jár erre valaki ilyen korán.

A férfi enyhén meghajtotta a fejét.

– Elnézését kérem. Előbb kellett volna köszönnöm. Hat napja látom magát itt, és ma reggel arra jutottam, hogy ennyi hallgatás után illik megszólalni.

Shami nézte egy pillanatig, aztán letette a kannát a fa tövébe.

– Hat napja figyel engem?

Shami tudta, hogy figyeli.

– Igen. Ezért is tartozom bocsánatkéréssel. Nem akartam tolakodó lenni, csak szerettem volna előbb megbizonyosodni arról, hogy jól látom, amit látok.

– És mire jutott?

– Arra, hogy ez a hely magával együtt megváltozik. A levegőnek más illata lesz, a földnek más színe, és tegnap este hazafelé ugyanazt az édes, nedves tavaszi illatot éreztem a kabátomon, amit gyerekkoromból ismerek. Pedig itt régen eltűnt minden ilyesmi.

Shami szemében halvány fény villant.

– Akkor jó az orra.

A férfi elmosolyodott.

– Egyelőre ennyit állíthatok biztosan. A többihez talán bemutatkozás is illene. Nándor vagyok.

A nő biccentett.

– Shami.

– Örülök, hogy megismerhetem, Shami.

– Én is örülök, Nándor.

Pár pillanatig hallgattak. A bükkfa gyökereinél a szín tovább futott, és egy apró, zöld levél jelent meg.

Nándor észrevette.

– Ez minden hajnalban így történik?

– Igen.

– És maga minden hajnalban ide jön, ugyanebben az órában?

– Igen.

– Megkérdezhetem, miért csinálja?

Shami visszafordult a fához, ujjával végigérintette a kérget.

– Azért, mert itt nyílik meg az, ami máshol zárva marad.

– Ez szép válasz – mondta Nándor –, de egyelőre csak még kíváncsibb lettem tőle.

– A kíváncsiság jó kezdet.

– Ezzel egyetértek. Csak azt érzem, magának már régen kész a története, én pedig még az első mondatnál vagyok.

Shami most ráemelte a tekintetét.

– Talán azért, mert maga később érkezett ebbe a történetbe.

Nándor a fa mellé lépett. A levegő körülöttük melegebb lett, és a hideg avar illata közé mézre emlékeztető édesség keveredett.

– Mondok valamit őszintén – szólalt meg. – Gyerekkorom óta ugyanerről a helyről álmodom. Erdő, köd, fakó törzsek, aztán valaki színt önt a földre, és az egész körülötte feléled. Sokáig azt hittem, különös álom, később azt hittem, gyerekkori láz emléke. A múlt héten erre jártam, megláttam magát, és olyan érzés fogott el, hogy egyszerre lett ismerős minden, és mégis teljesen idegen. Ezért jöttem vissza másnap. Meg azután is.

Shami arcán átsuhant valami lágy szomorúság.

– Akkor valóban köze van ehhez a helyhez.

– Ezt úgy mondja, mint aki többet tud rólam, mint én magamról.

– Van ilyen.

– Szeretném, ha elmondaná.

– Elmondom – felelte Shami nyugodtan. – Csak ahhoz végig kell hallgatnia, és közben félre kell tennie mindazt, amit eddig gondolt.

Nándor közelebb húzta magán a kabátot, bár a hideg már jóval enyhébb volt.

– Itt állok hajnal óta egy szürke erdőben egy nő előtt, aki színeket önt a földbe, és édes lesz a levegő. Azt hiszem, ennél nagyobb dolgot ma már nehéz kérni tőlem.

Shami ajka sarkán halvány mosoly jelent meg.

– Rendben. Akkor figyeljen. Ez a hely kapu. Héberül úgy mondják: Sha’ar.

– Kapu hová?

– Oda, ahol az élet sűrűbb, gazdagabb, teljesebb. Oda, ahol a földből még valóban földillat árad, ahol a gyümölcsnek íze, a fénynek mélysége van. Ezen a vidéken régen átjárt egymásba a két oldal. Azután az egyik bezárult. A másik itt maradt kifakulva, kimerülve, egyre üresebben. Én azért jövök, hogy átengedjem, ami még hiányzik belőle.

Nándor sokáig csak nézte.

– Ezt valaki megtanította magának?

– Inkább úgy mondom: ezzel születtem.

– És miért maga?

– Mert vannak, akik hordozzák a színeket. Nem a ruhájukon. Belül.

Shami a szívére mutatott.

A férfi a földre nézett, majd újra rá.

– És én miért álmodtam erről egész életemben?

Shami lassan felelt.

– Mert járt már a kapu közelében. Egészen kicsi volt még. Akkor is nyitva állt egy rövid időre. Az ilyen érintést elfelejti, de a lélek nem.

Nándor torka összeszorult.

– Azt mondja, hogy én valóban láttam ezt?

– Többet látott, mint gondolja.

– Akkor mondja el azt is, miért érzem úgy, hogy későn érkeztem.

Shami lehajolt a kannáért, és megemelte.

– Mert ma van az utolsó hajnal.

Nándor arcán megfeszült valami.

– Az utolsó?

– Igen.

– Mit jelent ez pontosan?

– Azt, hogy ennyi elég volt. A föld már át tudja venni. A gyökerek továbbviszik. Holnapra ezt maga is látni fogja.

– És maga?

Shami ránézett.

– Én visszamegyek.

Nándor közelebb lépett.

– Oda, ahonnan mindezt átengedi?

– Oda.

– A kapu nyitva áll azoknak, akiknek még dolguk van vele. Az enyém itt most ért véget.

A férfi hirtelen, szinte ösztönből megfogta a kezét. A mozdulatban semmi durvaság nem volt, inkább kétségbeesés.

– Ne haragudjon – mondta rekedten. – Tudom, hogy ezt alig egy órája hallom magától, és talán különös, hogy ilyen gyorsan beszélek. Mégis azt érzem, hogy maga után megint ugyanaz maradna minden bennem, mint előtte. Egy hiányos mondat. Egy ajtó, amelyről sejtem, hogy létezik, mégsem tudom kinyitni. Maradhatna még egy napot. Vagy kettőt. Vagy annyit, hogy legyen időm felfogni, amit most mond.

Shami megszorította a kezét.

– Éppen azért kell ma elmennem, mert a kapuknak is megvan a maguk rendje. Ha túl sokáig maradok két oldal között, az egyik helyen sem leszek egészen jelen. Maga ezt érzi most rajtam, ezért ver gyorsabban a szíve.

– Azt is érzi, hogy gyorsabban ver a szívem?

– Azt is.

Nándor elkeseredetten elmosolyodott.

– Akkor legalább azt mondja meg, miért fáj ennyire, hogy elveszítem, amikor valójában alig ismerem.

Shami tekintete mélyebb lett.

– Mert maga régebb óta ismer, csak másképp. Vannak találkozások, amelyek később öltenek alakot. Magában sok éve ott élt ennek a hajnalnak a helye. Most kapott hozzá arcot, hangot, kezet.

Nándor lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Ez nagyon kevés vigasz.

– Tudom.

– És maga? Magának könnyű most?

– Könnyűnek egyáltalán nem mondanám. Én is örültem, hogy végre megszólított. Én is szerettem volna többet ebből a dologból.

A férfi lassan kinyitotta a szemét.

– Akkor miért beszél ilyen nyugodtan?

– Azért, mert aki kaput hordoz magában, az egy idő után megtanulja, hogy az érkezés és az elválás ugyanannak az útnak két széle.

A mondat után hosszú hallgatás maradt közöttük. A távolban madárszó rebbent, először egy, aztán kettő. Nándor felkapta a fejét. Az erdő szélén, ahol korábban csak fakó bokrok álltak, apró fehér virág nyílt az avar között.

Shami ekkor felemelte a kannát, és az utolsó színeket is a gyökerek közé öntötte.

Most erősebben futott végig a fény. A föld felitta, a törzsön arany és mélybarna színek húzódtak végig, a gyökerek mentén friss zöld kelt életre, és a levegő egyszerre telt meg eső utáni föld, moha, virágzó ág és érett alma illatával. Már az ösvényen túl is változott valami. A szürkeség oldódni kezdett a fák között.

A bükkfa közepén vékony, fényes hasadás nyílt meg.

Nándor megmerevedett.

A repedés mögött ragyogás húzódott, gazdag és mély, olyan, amit ezen a világon addig soha semmihez nem tudott volna hasonlítani.

Shami letette az üres kannát.

– Most már tovább él minden – mondta halkan. – Ennyit kellett átengedni.

Nándor szemében könny gyűlt.

– Tehát valóban eljött az a pillanat, amikor már nincs szükség magára itt.

– Úgy mondanám, hogy mostantól a föld is tudja, amit eddig én hoztam át neki.

Shami közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Nándor érezte rajta a friss föld és valami ismeretlen, tiszta virág illatát.

– Úgy, hogy körbenéz – mondta lágyan. – Úgy, hogy észreveszi holnap a rügyet, holnapután a levelet, aztán az első valódi tavaszi záport ezen az ösvényen. Úgy, hogy egyszer majd megérti, maga sem véletlenül maradt ezen az oldalon. Valakinek emlékeznie kell erre a hajnalra.

Nándor könnye végigfutott az arcán.

– Azt szeretném mondani, maradjon. Azt szeretném kérni, legyen most egyszer önző, és válasszon engem, ezt az oldalt. De ahogy nézem magát, egyre világosabb bennem valami. Maga azért tudta átadni az életet ennek a helynek, mert soha nem akarta birtokolni. Csak továbbadni. Talán nekem is ezt kell most megértenem.

Shami szemében is könny csillant.

– Igen.

Nándor felemelte a kezét, és végigsimított az arcán.

– Akkor hallja tőlem most – mondta remegő hangon. – Köszönöm, hogy eljött ide. Köszönöm, hogy végigcsinálta. Köszönöm, hogy ma megszólítottam, és köszönöm, hogy válaszolt. Nagyon fáj most, mégis azt érzem, ez így lesz jó. Menjen haza, Shami. Menjen úgy, hogy tudja, amit idehozott, abból bennem is marad.

Shami lehunyta a szemét az érintés alatt.

– Köszönöm, Nándor.

– Elengedem – mondta a férfi, és a hangja ekkor már megtört.

Shami homlokát finoman az övéhez érintette.

– Egyszer többre fog emlékezni ebből az egészből, mint hinné.

– Ezzel most be kell érnem.

– Egy időre igen.

Nándor hátralépett. A könnyeit már nem akarta elrejteni.

Shami még egyszer végignézett az erdőn. Az avar alól új zöld élet tört elő, a bokrok tövében virágok nyíltak. Aztán a bükkfa felé fordult, belépett a fényes hasadásba, és egyetlen pillanatra még látszott a szoknyája alján futó piros, kék, arany és zöld színek.

Utána a törzs összezárult.

Nándor mozdulatlanul állt még sokáig. A könnye sós íze elért a szájáig. A szél végigment az ösvényen, és már nem a régi, kimerült hideget hozta, hanem nedves, eleven tavaszt.

Lassan lehajolt a földhöz. Az ujja alatt puha moha simult szét. A talaj gazdag volt, sötét, tele élettel. Fölötte az ágak között apró levelek bontakoztak.

Ekkor értette meg egészen, hogy Shami valóban befejezte, amiért jött.

Ő pedig, könnyes arccal, fájdalommal telve, mégis tiszta szívvel, elengedte a nőt.

Pedig csak most talált rá.

www.muzsakkonyvtara.hu

Seléna láthatatlan kertje

Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.

Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.

A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.

Seléna leült a partjára.

A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.

Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.

Seléna csak nézte.

– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.

– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.

A csillag fénye finoman ragyogott.

– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.

Seléna lassan közelebb hajolt.

– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.

A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.

Seléna lassan összezárta az ujjait.

Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.

Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.

Seléna egy ágy mellett állt.

Az ágyban az édesanyja feküdt.

Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.

Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.

– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.

Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.

– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.

Seléna sírt.

– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.

Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.

– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.

Seléna lehajtotta a fejét.

– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.

Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.

– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.

Seléna sírva mosolyodott el.

– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.

– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.

A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.

Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.

Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.

Az emlék lassan halványulni kezdett.

Seléna kinyitotta a szemét.

Újra a kertben ült.

A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.

– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.

– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.

Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.

– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.

– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.

Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.

A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.

Seléna lehunyta a szemét.

A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.

Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.

Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.

Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.

Esténként egy apró csillag felragyog benne.

www.muzsakkonyvtara.hu

A tükör ára

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.

Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.

– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.

A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.

– Bence! – ordította. – Bence, felelj!

Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.

Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.

Júlia közelebb ment.

– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.

A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.

– Szia, anya – mondta.

Júlia keze a szája elé kapott.

– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.

– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.

– Miféle ár?

– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.

Júlia nyelt egyet.

– Akkor én átmegyek. Te kijössz.

– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.

Júlia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.

– Biztosan ezt akarod, anya?

– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.

A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.

Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.

Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.

Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:

„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”

Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.

www.muzsakkonyvtara.hu