Csillagfényből testet öltve

A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak.

Hirtelen megnyílt fölötted az Ég.

Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet.

Leült melléd az ágy szélére. Minden mozdulata lágy volt és biztos. Úgy nézett rád, ahogy csak az tud, aki már régen ismer belülről, aki már akkor feléd indult, amikor te még csak vágytál arra, hogy egyszer valaki valóban megérkezzen hozzád.

A keze lassan a hajadhoz ért. Ujjai végigsimítottak a homlokodon, és abban az érintésben benne volt az Ég nyugalma, a csillagok távoli tisztasága, az a fény, amely gyógyítva hullik rá arra, aki sokáig hordozott magában túl sok terhet. A gondolataid leassultak, a bensőd fellélegzett, és egyszerre csak könnyűvé vált benned minden.

A takaró fölött megkereste a kezedet, úgy fogta meg, ahogy az egymásra találás ősi mozdulata megszületik. Melegen, gyengéden, teljes bizonyossággal. A közelsége betöltötte a szobát. A jelenléte köréd simult. Olyan béke áradt belőle, amelyhez foghatót csak az érez, akinek a lelkét végre valaki puha figyelemmel körbeöleli.

Lassan melléd feküdt, és a karja köréd simult. Finoman tartott, éppen annyira, hogy abból puha biztonság szülessen. A mellkasából áradó meleg átjárta a testedet, oldotta benned a nap maradék feszültségét, és rólad sorra lehullott minden, ami addig fájt, nyomott, fárasztott. A fejedet a vállára hajtottad, ő pedig őrzött, gyöngéd odaadással.

Odakint a hajnal egyre világosabb lett, bent pedig megmaradt körülöttetek az álmos, fénybe vont puhaság. Már az álom partján jártál. Hallottad a lélegzését, és a sajátod hozzá simult. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ketten együtt ringatóztatok bele abba a szelíd nyugalomba, amelyben a szív végre teljesen kienged.

Mielőtt végleg elaludtál volna, még egyszer végigsimított a hajadon, és olyan halkan szólt hozzád, hogy a hangja egyenesen a lelkedig ért:

– Hozzád jöttem. Itt vagyok, édes. Megérkeztem.

Te pedig átadtad magad az álomnak. A karja melegében, a hozzád érkezett égi alak ölelésében, abban a mély, gyönyörű oltalomban, amelyre a szíved olyan régóta vágyott. A hajnal közben egyre fényesebbre nyílt, te pedig úgy aludtál el, mint akit végre megtalált az, aki a csillagok útjáról indult el hozzád.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sha’ar

Az erdő szélén hajnalban még a levegőnek is más illata volt, mint bárhol máshol a környéken. Hideg avar, átázott kéreg, régi esők maradéka. A fák szürkén álltak egymás mellett, az ösvény tompán húzódott befelé, és aki idáig eljutott, többnyire visszafordult. A faluban azt mondták, ezen a részen elfáradt a föld.

Shami minden hajnalban ide jött.

Hosszú szoknyája alján mélypiros, kék, arany és zöld színek futottak végig. A színek éltek rajta. A kezében egy fémkannát vitt, egyszerűt, kopottat, olyat, amelyről senki sem gondolta volna, hogy különös dolog rejtőzik benne. Ugyanahhoz a bükkfához ment minden hajnalban. A törzs széles volt, világos, repedezett, a gyökerei vastagon ültek a földben.

Megállt előtte, végigsimított a kérgen, aztán lassan önteni kezdett.

A kannából sűrű, fényes szín folyt a gyökerek közé. Festéknek látszott, de nem az volt. Ahogy végigkúszott a földön, megváltozott körülötte az erdő. A talajból nedves moha illata áradt fel, aztán valami édesebb is megérkezett, olyan, mint tavasszal az első almavirág. A kérgen melegebb árnyalat futott végig, az avar alatt zöld derengés támadt, nagyon finoman, nagyon halkan, mégis tagadhatatlanul.

– Szép hajnalt kívánok!

A hang mögötte szólalt meg. Férfihang volt, mély, visszafogott, udvarias.

Shami összerezzent, de csak annyira, hogy a kanna peremén megrebbent a szín.

Lassan megfordult.

A férfi pár lépésre állt tőle. Sötét kabátját átitta a pára, a cipőjén sár tapadt, az arcán hosszú éjszakákból maradt fáradtság ült. A tekintete mégis tiszta volt.

– Magának is szép hajnalt! – felelte Shami. – Meglepett. Ritkán jár erre valaki ilyen korán.

A férfi enyhén meghajtotta a fejét.

– Elnézését kérem. Előbb kellett volna köszönnöm. Hat napja látom magát itt, és ma reggel arra jutottam, hogy ennyi hallgatás után illik megszólalni.

Shami nézte egy pillanatig, aztán letette a kannát a fa tövébe.

– Hat napja figyel engem?

Shami tudta, hogy figyeli.

– Igen. Ezért is tartozom bocsánatkéréssel. Nem akartam tolakodó lenni, csak szerettem volna előbb megbizonyosodni arról, hogy jól látom, amit látok.

– És mire jutott?

– Arra, hogy ez a hely magával együtt megváltozik. A levegőnek más illata lesz, a földnek más színe, és tegnap este hazafelé ugyanazt az édes, nedves tavaszi illatot éreztem a kabátomon, amit gyerekkoromból ismerek. Pedig itt régen eltűnt minden ilyesmi.

Shami szemében halvány fény villant.

– Akkor jó az orra.

A férfi elmosolyodott.

– Egyelőre ennyit állíthatok biztosan. A többihez talán bemutatkozás is illene. Nándor vagyok.

A nő biccentett.

– Shami.

– Örülök, hogy megismerhetem, Shami.

– Én is örülök, Nándor.

Pár pillanatig hallgattak. A bükkfa gyökereinél a szín tovább futott, és egy apró, zöld levél jelent meg.

Nándor észrevette.

– Ez minden hajnalban így történik?

– Igen.

– És maga minden hajnalban ide jön, ugyanebben az órában?

– Igen.

– Megkérdezhetem, miért csinálja?

Shami visszafordult a fához, ujjával végigérintette a kérget.

– Azért, mert itt nyílik meg az, ami máshol zárva marad.

– Ez szép válasz – mondta Nándor –, de egyelőre csak még kíváncsibb lettem tőle.

– A kíváncsiság jó kezdet.

– Ezzel egyetértek. Csak azt érzem, magának már régen kész a története, én pedig még az első mondatnál vagyok.

Shami most ráemelte a tekintetét.

– Talán azért, mert maga később érkezett ebbe a történetbe.

Nándor a fa mellé lépett. A levegő körülöttük melegebb lett, és a hideg avar illata közé mézre emlékeztető édesség keveredett.

– Mondok valamit őszintén – szólalt meg. – Gyerekkorom óta ugyanerről a helyről álmodom. Erdő, köd, fakó törzsek, aztán valaki színt önt a földre, és az egész körülötte feléled. Sokáig azt hittem, különös álom, később azt hittem, gyerekkori láz emléke. A múlt héten erre jártam, megláttam magát, és olyan érzés fogott el, hogy egyszerre lett ismerős minden, és mégis teljesen idegen. Ezért jöttem vissza másnap. Meg azután is.

Shami arcán átsuhant valami lágy szomorúság.

– Akkor valóban köze van ehhez a helyhez.

– Ezt úgy mondja, mint aki többet tud rólam, mint én magamról.

– Van ilyen.

– Szeretném, ha elmondaná.

– Elmondom – felelte Shami nyugodtan. – Csak ahhoz végig kell hallgatnia, és közben félre kell tennie mindazt, amit eddig gondolt.

Nándor közelebb húzta magán a kabátot, bár a hideg már jóval enyhébb volt.

– Itt állok hajnal óta egy szürke erdőben egy nő előtt, aki színeket önt a földbe, és édes lesz a levegő. Azt hiszem, ennél nagyobb dolgot ma már nehéz kérni tőlem.

Shami ajka sarkán halvány mosoly jelent meg.

– Rendben. Akkor figyeljen. Ez a hely kapu. Héberül úgy mondják: Sha’ar.

– Kapu hová?

– Oda, ahol az élet sűrűbb, gazdagabb, teljesebb. Oda, ahol a földből még valóban földillat árad, ahol a gyümölcsnek íze, a fénynek mélysége van. Ezen a vidéken régen átjárt egymásba a két oldal. Azután az egyik bezárult. A másik itt maradt kifakulva, kimerülve, egyre üresebben. Én azért jövök, hogy átengedjem, ami még hiányzik belőle.

Nándor sokáig csak nézte.

– Ezt valaki megtanította magának?

– Inkább úgy mondom: ezzel születtem.

– És miért maga?

– Mert vannak, akik hordozzák a színeket. Nem a ruhájukon. Belül.

Shami a szívére mutatott.

A férfi a földre nézett, majd újra rá.

– És én miért álmodtam erről egész életemben?

Shami lassan felelt.

– Mert járt már a kapu közelében. Egészen kicsi volt még. Akkor is nyitva állt egy rövid időre. Az ilyen érintést elfelejti, de a lélek nem.

Nándor torka összeszorult.

– Azt mondja, hogy én valóban láttam ezt?

– Többet látott, mint gondolja.

– Akkor mondja el azt is, miért érzem úgy, hogy későn érkeztem.

Shami lehajolt a kannáért, és megemelte.

– Mert ma van az utolsó hajnal.

Nándor arcán megfeszült valami.

– Az utolsó?

– Igen.

– Mit jelent ez pontosan?

– Azt, hogy ennyi elég volt. A föld már át tudja venni. A gyökerek továbbviszik. Holnapra ezt maga is látni fogja.

– És maga?

Shami ránézett.

– Én visszamegyek.

Nándor közelebb lépett.

– Oda, ahonnan mindezt átengedi?

– Oda.

– A kapu nyitva áll azoknak, akiknek még dolguk van vele. Az enyém itt most ért véget.

A férfi hirtelen, szinte ösztönből megfogta a kezét. A mozdulatban semmi durvaság nem volt, inkább kétségbeesés.

– Ne haragudjon – mondta rekedten. – Tudom, hogy ezt alig egy órája hallom magától, és talán különös, hogy ilyen gyorsan beszélek. Mégis azt érzem, hogy maga után megint ugyanaz maradna minden bennem, mint előtte. Egy hiányos mondat. Egy ajtó, amelyről sejtem, hogy létezik, mégsem tudom kinyitni. Maradhatna még egy napot. Vagy kettőt. Vagy annyit, hogy legyen időm felfogni, amit most mond.

Shami megszorította a kezét.

– Éppen azért kell ma elmennem, mert a kapuknak is megvan a maguk rendje. Ha túl sokáig maradok két oldal között, az egyik helyen sem leszek egészen jelen. Maga ezt érzi most rajtam, ezért ver gyorsabban a szíve.

– Azt is érzi, hogy gyorsabban ver a szívem?

– Azt is.

Nándor elkeseredetten elmosolyodott.

– Akkor legalább azt mondja meg, miért fáj ennyire, hogy elveszítem, amikor valójában alig ismerem.

Shami tekintete mélyebb lett.

– Mert maga régebb óta ismer, csak másképp. Vannak találkozások, amelyek később öltenek alakot. Magában sok éve ott élt ennek a hajnalnak a helye. Most kapott hozzá arcot, hangot, kezet.

Nándor lehunyta a szemét egy pillanatra.

– Ez nagyon kevés vigasz.

– Tudom.

– És maga? Magának könnyű most?

– Könnyűnek egyáltalán nem mondanám. Én is örültem, hogy végre megszólított. Én is szerettem volna többet ebből a dologból.

A férfi lassan kinyitotta a szemét.

– Akkor miért beszél ilyen nyugodtan?

– Azért, mert aki kaput hordoz magában, az egy idő után megtanulja, hogy az érkezés és az elválás ugyanannak az útnak két széle.

A mondat után hosszú hallgatás maradt közöttük. A távolban madárszó rebbent, először egy, aztán kettő. Nándor felkapta a fejét. Az erdő szélén, ahol korábban csak fakó bokrok álltak, apró fehér virág nyílt az avar között.

Shami ekkor felemelte a kannát, és az utolsó színeket is a gyökerek közé öntötte.

Most erősebben futott végig a fény. A föld felitta, a törzsön arany és mélybarna színek húzódtak végig, a gyökerek mentén friss zöld kelt életre, és a levegő egyszerre telt meg eső utáni föld, moha, virágzó ág és érett alma illatával. Már az ösvényen túl is változott valami. A szürkeség oldódni kezdett a fák között.

A bükkfa közepén vékony, fényes hasadás nyílt meg.

Nándor megmerevedett.

A repedés mögött ragyogás húzódott, gazdag és mély, olyan, amit ezen a világon addig soha semmihez nem tudott volna hasonlítani.

Shami letette az üres kannát.

– Most már tovább él minden – mondta halkan. – Ennyit kellett átengedni.

Nándor szemében könny gyűlt.

– Tehát valóban eljött az a pillanat, amikor már nincs szükség magára itt.

– Úgy mondanám, hogy mostantól a föld is tudja, amit eddig én hoztam át neki.

Shami közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy Nándor érezte rajta a friss föld és valami ismeretlen, tiszta virág illatát.

– Úgy, hogy körbenéz – mondta lágyan. – Úgy, hogy észreveszi holnap a rügyet, holnapután a levelet, aztán az első valódi tavaszi záport ezen az ösvényen. Úgy, hogy egyszer majd megérti, maga sem véletlenül maradt ezen az oldalon. Valakinek emlékeznie kell erre a hajnalra.

Nándor könnye végigfutott az arcán.

– Azt szeretném mondani, maradjon. Azt szeretném kérni, legyen most egyszer önző, és válasszon engem, ezt az oldalt. De ahogy nézem magát, egyre világosabb bennem valami. Maga azért tudta átadni az életet ennek a helynek, mert soha nem akarta birtokolni. Csak továbbadni. Talán nekem is ezt kell most megértenem.

Shami szemében is könny csillant.

– Igen.

Nándor felemelte a kezét, és végigsimított az arcán.

– Akkor hallja tőlem most – mondta remegő hangon. – Köszönöm, hogy eljött ide. Köszönöm, hogy végigcsinálta. Köszönöm, hogy ma megszólítottam, és köszönöm, hogy válaszolt. Nagyon fáj most, mégis azt érzem, ez így lesz jó. Menjen haza, Shami. Menjen úgy, hogy tudja, amit idehozott, abból bennem is marad.

Shami lehunyta a szemét az érintés alatt.

– Köszönöm, Nándor.

– Elengedem – mondta a férfi, és a hangja ekkor már megtört.

Shami homlokát finoman az övéhez érintette.

– Egyszer többre fog emlékezni ebből az egészből, mint hinné.

– Ezzel most be kell érnem.

– Egy időre igen.

Nándor hátralépett. A könnyeit már nem akarta elrejteni.

Shami még egyszer végignézett az erdőn. Az avar alól új zöld élet tört elő, a bokrok tövében virágok nyíltak. Aztán a bükkfa felé fordult, belépett a fényes hasadásba, és egyetlen pillanatra még látszott a szoknyája alján futó piros, kék, arany és zöld színek.

Utána a törzs összezárult.

Nándor mozdulatlanul állt még sokáig. A könnye sós íze elért a szájáig. A szél végigment az ösvényen, és már nem a régi, kimerült hideget hozta, hanem nedves, eleven tavaszt.

Lassan lehajolt a földhöz. Az ujja alatt puha moha simult szét. A talaj gazdag volt, sötét, tele élettel. Fölötte az ágak között apró levelek bontakoztak.

Ekkor értette meg egészen, hogy Shami valóban befejezte, amiért jött.

Ő pedig, könnyes arccal, fájdalommal telve, mégis tiszta szívvel, elengedte a nőt.

Pedig csak most talált rá.

www.muzsakkonyvtara.hu

Seléna láthatatlan kertje

Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.

Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.

A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.

Seléna leült a partjára.

A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.

Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.

Seléna csak nézte.

– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.

– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.

A csillag fénye finoman ragyogott.

– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.

Seléna lassan közelebb hajolt.

– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.

A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.

Seléna lassan összezárta az ujjait.

Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.

Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.

Seléna egy ágy mellett állt.

Az ágyban az édesanyja feküdt.

Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.

Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.

– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.

Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.

– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.

Seléna sírt.

– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.

Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.

– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.

Seléna lehajtotta a fejét.

– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.

Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.

– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.

Seléna sírva mosolyodott el.

– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.

– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.

A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.

Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.

Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.

Az emlék lassan halványulni kezdett.

Seléna kinyitotta a szemét.

Újra a kertben ült.

A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.

– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.

– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.

Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.

– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.

– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.

Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.

A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.

Seléna lehunyta a szemét.

A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.

Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.

Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.

Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.

Esténként egy apró csillag felragyog benne.

www.muzsakkonyvtara.hu

A tükör ára

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.

Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.

– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.

A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.

– Bence! – ordította. – Bence, felelj!

Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.

Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.

Júlia közelebb ment.

– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.

A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.

– Szia, anya – mondta.

Júlia keze a szája elé kapott.

– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.

– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.

– Miféle ár?

– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.

Júlia nyelt egyet.

– Akkor én átmegyek. Te kijössz.

– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.

Júlia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.

– Biztosan ezt akarod, anya?

– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.

A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.

Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.

Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.

Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:

„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”

Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az emlékek Őrzője

Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.

Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, nem benne.

Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.

Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.

Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.

Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.

A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:

– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.

Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.

Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.

Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.

https://muzsakkonyvtara.hu/novella/657-az-emlekek-orzoje-aurora-amelia-joplin

Fekete angyal - /Eszmi hazatér/

A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.

A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.

Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.

– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.

– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.

Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.

– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.

Eszmi félrenézett.

– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.

Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.

Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:

– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.

Eszmi felemelte a tekintetét.

– Engem?

– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.

A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.

– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?

– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.

Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.

– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.

Anase megrázta a fejét.

– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.

Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.

A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.

Anase felállt.

– Eszmi… hazatérhetsz.

A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:

– Ki leszek… a mennyben?

– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.

Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.

– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?

Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.

– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.

Fénykapu megnyílt előttük.

Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.

Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.

Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:

„Olyan jó szeretni.”