2025. január 28., kedd

Tavaszi varázs


Lennék hóvirág,
tavasz hírnöke, amely a hó alól
szelíden kibontja apró szirmait,
egy titok, mit a tél még rejteget.
Napfény öleli halvány szirmaim,
csendben remeg a Föld, ahol állok,
érzem, hogy az ébredés már halkan lép,
s szívemben a szirmok suttognak, dalolnak.
Hirdetem a szépet, a csodát,
hó alól ragyogjon mindaz, mi vár,
e pillanatban nyíljon meg a világ,
s titkokból szőjön tavaszi varázst.

2025. január 25., szombat

Én történetem





Miért félünk élni?
Miért rettegünk boldognak lenni,
miért félünk önmagunkká válni?
Miért könnyebb mások útját követni,
mint reggel a nap fényét boldogan élvezni?
Tesszük, amit várnak tőlünk,
miközben az idő homokként pereg.
Fejünket kapkodva látjuk,
mennyi ösvényt hagytunk érintetlen,
álmaink, amiket sosem éltünk meg.
Én megálltam.
Megálltam, és láttam, hogy az idő elszökik,
talán még tíz évem van, hogy igazán éljek.
Nem sok, de elég ahhoz, hogy ne féljek,
és most éljek végre, szabadon.
Nem mások életét akarom élni,
nem mások vágyait követni,
Hagyom, hogy az idő érintsen,
a hajnal ott ér, ahol engem akar.
Szívemben örömmel, szabadon lélegzem.
Figyelek magamra, szeretettel,
hiszen minden nap egy megíratlan sor,
és most már tudom: ez az én történetem.
Az idő rohan, de most már nem bánom,
mert amit megélhetek, az az enyém,
és senki sem vehet el belőle egy percet sem.

Örök Tűz

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ajkaid ívén a vágy is izzik,
minden érintésed perzsel,
bőröd, mint éjfélkor nyíló virág,
magába von, elrejt,
és én nem akarok többé szabad lenni.

Illatod körém fonódik, vad kísértés,
melyből nem menekülhetek – s nem is akarok.
Vágyam lángja bőrödön táncol, lobban,
ujjaim lassan fel fedeznek titkokat,
mintha a lét legmélyebb dallamát érinteném.

Kíváncsian kutatom pillantásod mélyét,
ott izzik minden,
amit szavakkal soha nem mondhatnánk el.
Minden mozdulatban ott lüktetünk,
s mikor hozzám érsz,
a világ elnémul.

Te vagy az álom,
és én az ébredésed,
a vágy, amely sosem csillapul.
Ölelj! – égjünk el együtt,
mert a szerelem lángja nem alszik,
csak egyre hevesebben éget,
és mi együtt leszünk az örök tűz.

2025. január 24., péntek

A szerelem




Szerelem az, mikor a másik szeme,
titkok kapuja, tüzed örök mezeje.
Mikor minden szava dallam neked,
s érintése láng, mely el nem enged.
Benne lenni olyan, mintha hazatérnél,
ahol nincs idő, nincs félelem – csak fény,
ahol szívdobbanásod egy vallomás,
s az együttlét maga az oldódás.
Két lélek, mikor egymásra talál,
egymásban élve halhatatlanná vál.
Egyetlen érzés, mely az életet tölti,
s a szerelem teljesen átöleli, betölti.
Ezért vágyja minden szív ezt az érzést,
mert benne lüktet a vágy – özönként.
A másik szívének ritmusát ölelni,
meglátni magad benne, és benne elveszni – szeretve elmerülni.
Szerelem az, mikor nincsenek szavak,
a csendben rejlik mi igaz.
Mikor két testben egyetlen lélek él,
s a két világ végleg összeér.
Ezért akarjuk újra, újra megélni,
hogy szeretni tudjunk, és szeretve lenni.
Mert mikor finoman simítjuk egymást,
lelkünk szárnyal, éget az izzó vágy.
Kívánjuk, bár sosem érne véget –
maradni ebben a létben, szerelmes ölelésben,
és örökké ezt érezni:
Szerelmes mámorból soha fel nem ébredni.

2025. január 23., csütörtök

Két szellő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A tenger partján állok,
hol a hullámok selymes sóhajai
szavak nélkül mesélnek rólad.
A szellő arcomhoz ér,
mintha üzeneted hozná,
lágy érintése szívem reménysége.
Egy álom vagy, mely sosem fakul;
minden hullám feléd sodor,
minden szellő téged idéz,
s én hagyom, hogy magával vigyen
a vágyak végtelenjébe, a jövő rejtelmeibe.
A nap lassan leereszkedik az égen,
s aranyhidat von kettőnk közé,
s én ott várok rád,
hol a fény ölel,
hol a szél már nem ismer távolságot,
és minden sóhaj, csak mi kettőnknek születik.
Ha találkozunk, a tenger lesz a tanúja,
két szellő, mit az éj ölel át,
egy álom megvalósulásának,
hol az idő megáll,
és csak a szerelem létezik.

A Magyar kultúra emlékére




Bár a fák ága suttogja a múltat,
a szél mesél elfeledett dalokat,
szívünkben él a Magyar Föld varázsa,
mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.
A költők szavai fénysugarak,
melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,
Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,
s minden szóban ott él a nemzet ereje.
A népdalokban tánc lengi be a tájat,
a festő ecsetén életre kel a világ,
minden vers, minden dallam szent ajándék,
melyben rejlik a magyarok hite, reménye.
E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,
emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,
s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat
egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Kilépés az igaz életbe

 


Egy szép nyári reggelen Amelia lassan ébredezett otthonában, amely nem volt más, mint egy elegánsan berendezett, csodálatos kalitka. Az aprólékosan kidolgozott részletek és a kellemes környezet mind az ő kényelmét szolgálták. A kalitka biztonságot nyújtott neki, mégis fogságban tartotta, hiszen zárva volt. Amelia soha nem hagyta el, vagy talán inkább nem merte elhagyni.

Azon a reggelen, szokásához híven, megitta a gőzölgő, illatos kávéját, majd elővette kedvenc nyári ruháját: egy könnyed, lenge darabot, amely remekül illett a nap meleg sugaraihoz. Miután felöltözött, kézbe vett egy könyvet, hogy olvasással töltse a délelőttjét. Ám alighogy letelepedett, a semmiből egy női alak jelent meg előtte.

A nő kortalan szépséget sugárzott; hosszú, szőke haja egyszerű copfba kötve omlott a vállára. Amelia megdöbbent: mintha a saját tükörképét látta volna, csupán idősebb kiadásban.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, az ismeretlen nő magabiztos hangon köszöntötte:
– Jó reggelt, Amelia! Tudod, ki vagyok, ugye?

Amelia zavartan nézett rá, de hamar válaszolt:
– Van egy sejtésem – mondta bizonytalanul –, de honnan jöttél? A semmiből?

A nő mosolyogva bólintott:
– Valami olyasmi helyről. De tudod-e, miért jöttem?

Amelia értetlenkedve rázta meg a fejét:
– Nem, fogalmam sincs. Miért vagy itt?

A nő mély levegőt vett, és közelebb lépett:
– Akkor most figyelj rám! Mindent elmondok, és minden kérdésedre válaszolok. Én te vagyok, csak a jövőből érkeztem.

Amelia szemei elkerekedtek, de nem szakította félbe a hasonmását, aki folytatta:
– Eljött az idő, hogy kilépj a kalitkádból, amit magadnak építettél. Évezredeken át raboskodtál itt, és most végre eléggé tudatos vagy ahhoz, hogy elhagyd ezt a börtönt. Az eddigi életeid – sok fájdalommal és kevés örömmel – mind tapasztalások voltak. De most elérted azt a szintet, ahol szabad lehetsz.

Amelia mélyen elgondolkodott.
– Tudatos vagyok? – kérdezte lassan, szinte ízlelgetve a szót. – De miért érzem mégis, hogy félek? Félek kilépni innen. Félek az emberektől. Tudod, milyenek… Ártanak. Tudatlanok, és bántanak. Látom, hogy milyen szellemi és érzelmi szinten vannak, de nem érzem, hogy meg tudnám védeni magam tőlük. Ezért vagyok itt bent.

A jövőbeli Amelia türelmesen hallgatta, majd megszólalt:
– Tudom, hogy így érzel. De most már olyan tiszta és tudatos vagy, hogy nem tudnak bántani. A szavaik és a tetteik nem érnek el hozzád, mert már megértetted a lényeget. Tudod, ki vagy. Te erős vagy. Ők pedig csak azt fogják látni, hogy jól vagy.

Amelia bólintott, de még mindig érezte a bizonytalanságot.
– Hiszek neked – mondta végül. – A szívem mélyén mindig is erre vágytam. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Készen állok.

A jövőbeli énje elmosolyodott, és kezét nyújtotta:
– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és add ide a kezed. Együtt lépünk ki innen.

Amelia tétován, de végül megfogta a kezét. Egymásra mosolyogtak, majd kéz a kézben kiléptek a kalitkából. Amelia azonnal érezte, hogy hatalmas súly gördült le a válláról. Teste és lelke felszabadult.

A jövőbeli énje szorosan átölelte, és búcsúzóul halkan ezt suttogta:
– Büszke vagyok rád! Nagyon szeretlek. Amit most tettél, az volt a legnagyobb győzelmed: legyőzted a legnagyobb félelmedet, ami nem volt más, mint maga az élet. Most már szabadon élhetsz, és boldog lehetsz.

Ezekkel a szavakkal a nő eltűnt, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Amelia mosolyogva állt a napsütésben. Új energiával és örömmel a szívében élvezte az élet minden pillanatát – a mostot és a jövőt egyaránt. Tudatos volt, szabad és boldog.