A kis doboz

Sok-sok éve már annak,

hogy üzenetet írtam egykor magamnak,

kis dobozba tettem halkan,

idő múlt, s elmerült a zajban.

Teltek az évek sorra,

ősz hajszál jutott minden napomra,

tettem-vettem, éltem csendben,

míg egyszer a kezembe vettem.

Sárguló papírt bontottam széjjel,

lélegzetem remegett a fénnyel,

a halvány lapon ott állt: tisztán —

Itt az idő! Készen állsz?

Könnyem hullt a felismerésre,

hiszen tudtam: vártam erre a fényre.

Eljött a pillanat — végre kimondhatom:

köszönöm Önmagamnak a bizalmat, az utamon.

www.muzsakkonyvtara.hu

Az idő ölelése

Ott állsz az aranykeret előtt.

Kezed remegve érinti a díszes szegélyt,

s szemedben felvillan a hajdani lány –

az, aki voltál,

akit soha nem felejthetsz.

Ő ott van, a fiatalságod tiszta fényében,

arcán a remény, a vágy, a hit.

Szeme tükrében

még benne ragyog minden kérdés:

Mi vár rám?

Elég erős vagyok?

Szeretni fognak?

És te – az érett, bölcs asszony –

mosolyogva felelsz rá némán:

Igen, erős vagy.

Igen, szeretni fognak.

És minden seb, amit kaptál,

arannyá változik benned.

A lány könnyezik.

Mert érzi: nincs elveszve,

nem múlt el – benned él tovább.

És te is könnyezel,

mert látod, hogy minden bátorságod

tőle ered.

Két tekintet összeér.

A múlt és a jelen egymásba simul,

nincs távolság többé,

csak egyetlen, nagy szívverés:

a te életed dallama.

És akkor megérted –

nem az idő választ el tőle,

hanem az idő köt össze.

Ő vagy te, te vagy ő.

Ketten vagytok egyek.