Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.

Csak egy tánc

A homok puha, lábam alatt szétfolyik,

mintha a múlt simulna ki belőlem.

Sós szél cirógatja arcom,

hajamba túr, s a tenger illata

összekeveredik bőröd melegével.

Karodban tartasz, szorosan,

szíved dobbanása belesimul

mozdulataink ritmusába.

Nevetésed mélyről tör fel,

rezdül bennem,

mint hullám, amely újra és újra

visszatalál a partra.

Szemedben fény lobban,

fény, amit nem lehet kimondani,

csak inni belőle,

mint szomjas forrásból.

Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,

melegsége belém ívódik,

és minden porcikám tudja:

ez a szerelem.

Táncolunk.

Testünk összeér,

a homok langyosan meleg,

könnyűek vagyunk,

mintha nem tartana semmi,

csak a pillanat szárnyai.

Ujjad tenyerembe fonódik,

érzem,

soha többé nem engednél el.

Illatod körülölel,

mint láthatatlan kendő,

bőröd érintése végigsimít,

betölti vágyaimat.

És érzem,

kortalan a boldogság.

Nem években mérik,

hanem abban, ahogy átölelsz,

ahogy belém neveted

az örökboldogságot.

Ez vagyunk mi –

tánc, szív, szerelem,

a tenger morajlása,

és két ember,

akik mernek őszülő fejjel élni

a most szent pillanatában.

Őszi gesztenyedal

Lehull a levél, zizeg az avar,

gesztenye koppan, gurul, ahogy akar.

Barna kabátja fényesen csillan,

gyermekkezek közt gurul gyorsan.

Kosárba gyűlnek a kincsek szépen,

játék születik kicsi kezecskékben.

Ősz ajándéka: öröm, derű,

kosárnyi csoda — szívükbe kerül

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.