A toszkán dombok alatt, egy kis tisztáson, a fák között megbúvó réten állt két nyugágy. Az egyikben Emma ült, harminc körüli, selymes vörös hajjal, napszemüvegben. A másik üres volt – még.
A napfény mézszínű sugarakban zuhant rájuk, valószínűtlenül tökéletes szögben. A virágok illata – jázmin, kakukkfű, frissen szedett rózsa – betöltötte a levegőt. A háttérben egy kis tó tükrözte az eget. Minden olyan volt, mint egy álom.
– Tudod, ez az egész egy kicsit gyanús – szólalt meg Emma. A hangja nem volt éles, inkább játékos.
– Miért? Túl romantikus? – kérdezte Dávid, miközben leült a másik nyugágyba. Lazán, de kicsit izgatottan.
– Nem. Túl tökéletes. Mintha Pinterest-táblából másoltad volna ki.
Dávid nevetett. Egy faasztalkán gyümölcsök sorakoztak: barack, eper, egy kis vörösbor. És virágcsokor – nem csak úgy összedobott. Gyanúsan komponált.
– Te vagy az egyetlen nő, aki egy toszkán pikniknél kezd gyanakodni – mondta, de a szeme elárulta, hogy számított erre.
Emma levette a napszemüvegét. Szép volt, de nem a klasszikus módon. Inkább az a fajta, akinek a mosolya egy kicsit veszélyes.
– Figyelj – kezdte Dávid. – Négy éve ismerlek. Három éve vagyunk együtt. Két éve nevettél a halandzsa olaszomon, és egy éve sírtál a vállamon. Szóval... – kotorászni kezdett a zsebében, elővett egy kis dobozkát, és egyetlen mozdulattal kinyitotta. Gyűrű volt benne. Egyszerű, de gyönyörű.
– Emma, hozzám jössz feleségül?
A levegő megállt. A Nap egy pillanatra mintha fényesebben világított volna.
Emma ránézett, lassan, mélyen, hosszasan. Aztán elmosolyodott.
Dávid arcáról lefagyott a mosoly. – Tessék?
– Nem. Nem így. Nem itt, nem most, nem... ez így... – felállt, megkerülte az asztalt, közelebb hajolt hozzá. – Szeretlek, idióta. De ha valamit megtanultunk három év alatt, az az, hogy mi nem vagyunk tökéletesek.
– Te most visszautasítasz... és közben azt mondod, hogy szeretsz?
– Pontosan. – Megfogta Dávid kezét. – Én akkor akarok igent mondani, amikor épp nincs gyűrű. Amikor nem készültél fel. Amikor nem számítasz rá. Akkor fogom azt mondani, hogy igen, örökre.
Egy másodperc csend, aztán Dávid elmosolyodott. Felállt, megölelte, megcsókolta.
– Istentelenül bonyolult nő vagy.
– És te pont ezt szereted bennem.
A pillanat, amikor nemet mondott, néha a legőszintébb igen , éppen akkor hangzik el, amikor nem -nek hallatszik.
