hangom elvész, mint szélben a kiáltás.
Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,
s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.
Hiányod akkora, mint a temető csendje,
ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.
Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,
suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.
Ott túl már könnyű a léted,
nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.
De itt maradtam én, fél szívvel,
üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.
Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?
Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?
Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,
ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?
Meghaltál… s veled halt bennem minden,
a szívem másik fele fekszik a sír kövében.
Itt állok, összetörve, némán,
s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel
a temető örök csendjében.
