Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Fél szívvel..

Szívem kiabál – de süket rá a világ,

hangom elvész, mint szélben a kiáltás.

Marad a csend, mert segíteni senki sem tud,

s a fájdalom bennem némán épít falat és kaput.

Hiányod akkora, mint a temető csendje,

ahol a kövek alatt az öröklét zeng be.

Jövök hozzád, gyertyát gyújtok érted,

suttogom: Várlak… bár tudom, nem érhetlek el téged.

Ott túl már könnyű a léted,

nincs fájdalom, nincs teher, csak végtelen fényed.

De itt maradtam én, fél szívvel,

üres karokkal, melyek többé nem ölelhetnek téged.

Ki mondja most nekem: Itt vagyok, kedvesem?

Ki simítja el könnyeimet oly kedvesen?

Kihez bújhatnék, ha éjjel fázom,

ha szeretetre vágyom, de üres az álmom?

Meghaltál… s veled halt bennem minden,

a szívem másik fele fekszik a sír kövében.

Itt állok, összetörve, némán,

s minden gyertyafényben szívem másik fele – Te – villansz fel

a temető örök csendjében.