Túl nagy, túl fényes,
szinte szétfeszíti az eget.
Emlékeket őriz bennem,
csendeket, árnyakat, álmokat,
nyomokat, sebeket, tükröket –
minden, amit hordozok,
benne lüktet a fényében.
A tenger köztünk feszül,
sóval, hullámokkal írja
az idő kusza sorait.
Én mozdulatlan vagyok,
a víz azonban mozdít –
belül, ahol nem látszik.
Nem várok csodát.
Csak állok,
és engedem, hogy a fény
lassan átformáljon,
úgy, ahogy a Hold formálja
az éjszakát.
