Ma csend van. A világ lélegzete elakad,
a temető fölött ködfátyol szalad.
Lámpások gyúlnak, mint halk imák,
s a szélben sóhajt a sok virág.
Emléked bennem, mint halk zene,
nem szűnik soha, csak elpihen benne.
A múlt ma újra testet ölt,
mint árnyék, mely a fényből szőtt.
Gyertyák könnye csorog a kőre,
mintha a szívem hullna a földre.
Minden lángban ott vagy te,
minden fény egy üzenet belőle.
Elmentél, mégis itt maradtál,
a szélben, a csendben, a fák alatt már.
Ha behunyom szemem, hallom hangod,
ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.
És tudom, hogy nem vég az út,
csak másik part, hol a fény tovább fut.
Ott vársz talán, egy másik térben,
ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.
