Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, olvashatja a kedves olvasó. A veresekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban
A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.
– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.
A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.
A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.
– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.
A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.
– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.
A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.
– És mit mondanak most a virágaid?
A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.
– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.
A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.
– És ha elhiszem? – suttogta.
– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.
A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.
A Föld mohón itta az esőt,szomjas talajként itta a cseppeket.Én kiléptem, szívem kitárult,mint az Ég, mely titokban könnyezik.Kiáradt belőle a szomorúság –folyt, folyt, mint az én könnyeim,melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,s minden bánat halk dallammá szelídült.A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,levelek táncoltak az égi tenger hullámain,az ősz illata lágyan áradt,simítva a múlt poros emlékeit.A nagy forróság a múltba tűnt,friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.
