Mellettem a folyó suttog,
mintha ezer apró dolgot sodorna magával,
s közben rám nézne —
érzed? — kérdi a hab.
A víz illata hűvös és édes,
friss mohát, nyárvégi záport idéz,
a napfény pedig
meleg ujjakkal simít végig a vállamon,
mint egy régi szerető búcsúcsókja.
A kövek lélegeznek.
Meleg testükben ott lüktet az idő,
a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,
s a levegőben fenyőgyanta és vízpára
keveredik — lassan, mélyen,
mint egy ima.
A folyó zenél.
A hullámokon táncolnak a nap sugarai,
a parton vörös bogyók fénylenek,
mintha a nap szórta volna őket ajándékba.
Minden rezdül, él, lélegzik.
S én is ott vagyok —
a vízben, a napban, a kövekben.
Nem néző vagyok többé,
hanem egy a természettel,
amely illatban, fényben,
lélegzetben mondja: Élsz.
