mintha a múlt simulna ki belőlem.
Sós szél cirógatja arcom,
hajamba túr, s a tenger illata
összekeveredik bőröd melegével.
Karodban tartasz, szorosan,
szíved dobbanása belesimul
mozdulataink ritmusába.
Nevetésed mélyről tör fel,
rezdül bennem,
mint hullám, amely újra és újra
visszatalál a partra.
Szemedben fény lobban,
fény, amit nem lehet kimondani,
csak inni belőle,
mint szomjas forrásból.
Lélegzeted végigsiklik a nyakamon,
melegsége belém ívódik,
és minden porcikám tudja:
ez a szerelem.
Táncolunk.
Testünk összeér,
a homok langyosan meleg,
könnyűek vagyunk,
mintha nem tartana semmi,
csak a pillanat szárnyai.
Ujjad tenyerembe fonódik,
érzem,
soha többé nem engednél el.
Illatod körülölel,
mint láthatatlan kendő,
bőröd érintése végigsimít,
betölti vágyaimat.
És érzem,
kortalan a boldogság.
Nem években mérik,
hanem abban, ahogy átölelsz,
ahogy belém neveted
az örökboldogságot.
Ez vagyunk mi –
tánc, szív, szerelem,
a tenger morajlása,
és két ember,
akik mernek őszülő fejjel élni
a most szent pillanatában.
