A nap már éppen lebukni készült a tenger szélén, amikor Bonnie megpillantotta Aleandrót a parton. A férfi ott állt, háttal a víznek, hosszú, enyhén hullámos, őszülő haját meglengette a tengeri szél. Magas volt, karcsú, finoman sportos alkatú, szemei mély sötétbarnán ragyogtak, mint a nedves Föld eső után. Arcán árnyalatnyi borosta szaladt végig, olyan volt, mintha az idő puha kézzel simította volna végig nap mint nap.
Bonnie alacsony, törékeny termetével úgy sétált oda, mintha a szél maga sodorta volna. Vállig érő, sötétbarna haja a nyakára tapadt a sós levegőtől, szemei – mély, meleg barnák voltak– azonnal Aleandro tekintetébe kapaszkodtak. Szép arcát, finom vonásait narancsos fény simogatta, bőre selymesen csillogott a lemenő nap fényében.
– Azt hittem, nem jössz el – mondta a férfi halkan. Hangja mély volt és szelíd.
– Nem tudtam nem eljönni – válaszolta Bonnie, miközben közelebb lépett. A homok halkan sercegett a lábuk alatt. A víz zúgása, a sirályok kiáltása és a távoli szellő suttogása körülölelte őket.
Aleandro gyengéden végigsimított Bonnie arcán, ujjbegyei alatt megrebbent a nő bőre. A pillantásuk összeforrt, s a levegő köztük sűrűvé vált, mint egyetlen hosszú, visszafojtott lélegzet.
Aleandro Bonnie arcához érintette ajkait.
A csók olyan volt, mint egy sóhaj a világ szívéből. A tenger illata keveredett Aleandro bőrének melegével, az ajkaik sósak és édesek voltak egyszerre. Bonnie számára a csók íze olyan volt, mint a mézbe mártott mandula, finom és felejthetetlen. Aleandro csókjában ott volt az egész délután türelme, minden gondolata, amit addig visszatartott.
A férfi kezei Bonnie derekára siklottak, magához vonta, úgy ölelte, mint aki fél, hogy a nő eltűnik, ha nem tartja eléggé szorosan. A bőrük összeért, a meleg homok a mezítelen talpukhoz tapadt, s ahogy leheveredtek a part menti puha fövenyre, a testük mozdulatai egymáshoz igazodtak.
Bonnie csukott szemmel feküdt a homokban, teste a langyos esti szellőben és Aleandro érintésében fürdött. A tenger halk moraja, a nap utolsó narancsszín sugarai és a férfi közelsége együtt teremtettek egy időtlen pillanatot.
Aleandro ajkai lassan, szinte áhítattal indultak el Bonnie nyakán, megpihenve minden érzékeny ponton, ahol a nő bőre finoman megremegett az érintésre. Lassan csókolta végig kulcscsontját, majd lejjebb haladt – a nő teste minden mozdulatnál egyre inkább megnyílt alatta, mint egy virág, amely régóta vágyott már a fényre és az érintésre.
Bonnie mélyeket lélegzett, a só és virágillat keveredett a bőrére telepedő férfi illatával – fás, meleg, enyhén fűszeres volt, olyan, amibe azonnal bele lehetett feledkezni. Ajkai félig nyitva voltak, s minden lélegzetvétellel érezte: él. Valóban él, teljesen és mélyen, testével, lelkével, minden remegő részével.
Aleandro keze a derekát simította, majd lassan feljebb kúszott, míg ajkai újra meg nem találták a nőét. A csók most már tüzes volt és mély.
A nő teste apró hullámokban mozdult meg, reagálva minden érintésre, minden csókra, mintha maga a tenger válaszolt volna benne. Amikor Aleandro lassan végigcsókolta Bonnie hasát, combját, a nő szinte beleolvadt az éjszakába.
Bonnie teljesen átadta magát – testileg, lelkileg. Oly régóta várt erre az ölelésre, erre a szeretetre, erre az elveszést és megtalálást egyszerre hozó pillanatra. Az érintések nem csupán testet értek – emlékeket gyógyítottak, falakat bontottak le benne.
Amikor végül eggyé váltak, nem volt többé múlt és jövő, csak a most volt: az együtt dobbanó szívek, a forró homok, a csillagok, és a szerelem, amely csendesen, de visszavonhatatlanul végérvényessé vált köztük.
Ahogy egymás karjaiban pihentek a puha homokon, tekintetük még mindig összefonódott. Nem volt szükség szavakra.
Ezután Bonnie csendben vele tartott a férfi tengerre néző házába. A falakat festmények borították – színek és formák táncoltak rajtuk, mintha maga Aleandro lelkének darabjai lennének. A nappaliban vászonillat keveredett a tengeri levegővel.
Az este során vacsorát készítettek együtt – egyszerű, illatos étel került az asztalra: fűszeres hal, friss kenyér és bor. Közben beszélgettek. Az életükről, múltjukról, amelyek kitöltötték őket, mielőtt találkoztak volna.
Aztán újra egymáshoz értek – most már a ház melegében, az ágy puha takarói között. Ez az együttlét már nemcsak vágy volt, hanem bizalom. Minden mozdulatukban ott vibrált a szeretet, a kíváncsiság, a nyugalom és az újra felfedezett szabadság.
A következő hetekben mind testileg, mind lelkileg különös harmóniában telt. Szerelmük érett volt és mély, tele megértéssel, türelemmel és egymás iránti tisztelettel. Közös érdeklődésük még közelebb hozta őket: hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytattak, amelyekben újra és újra felfedezték egymást. Bonnie ismét írni kezdett, Aleandro pedig fiatalokat tanított festeni az otthonában.
Egyik nap, amikor Bonnie megérkezett Aleandro házához, egy fiatal fiú lépett ki a ház ajtaján. Ahogy meglátta őt, lába a földbe gyökerezett. Pont itt? A fiú köszönt, majd elment. Bonnie könnyekkel küszködve nézett a fiú után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése