– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.
– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...
– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.
– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.
Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.
– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.
– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.
Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.
– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.
– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.
– A jövőnkre – biccentett Dávid.
Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.
A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.
És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:
valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.
