A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

A szeretet is elfárad /lélektörténet/

A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.

De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.

– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.

Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:

– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?

Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.

Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.

– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.

És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:

– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.

A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.

Még ha csak egy pillanatra is.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.