Eszmi, a csillagfa angyala

Eszmi még alig volt több fényből született szelíd rezdülésnél, amikor Isten magához hívta, és kedvesen szólt hozzá: – Eszmi, egy feladatot bízok rád. Ültess egy fát. Nem akármilyet: egy Csillagfát. Olyan fát, amelyben minden fény egy-egy lélek reménye, tisztasága és ereje. Gondozd nap mint nap, szeretettel, ahogy csak egy angyal tud szeretni.

Eszmi két kezébe fogta a piciny, fénylő magot, és a mennyei kert egyik hófehér tisztásán elültette. A mag csendesen fölfénylett, az angyal pedig minden reggel és este hozzá hajolt. Rásimította gondoskodását, énekelt neki, s a fa lassan növekedni kezdett. Évek múltak el, a csillagok száma pedig egyre nőtt az ágakon. Némelyik finoman pislákolt, másik ragyogva lobbant fel, de mindegyik Eszmi szeretetéből született. Ő sosem fáradt el; az angyali türelemből és tisztaságból épült. A gondoskodás lett a létezése, s a Csillagfa mindezt hálás fénnyel viszonozta.

Egy napon Isten ismét magához hívta: – Eszmi, eljött az idő. Karácsony estéjén a fát le kell vinned a Földre. Sok lélek készen áll rá, hogy megváltoztassa az életét. Egyetlen csillag magában hordozza az isteni szeretet minden összetevőjét. Aki befogadja, meg tudja változtatni az életét, abba az irányba, amelyre vágyik. Ez a te feladatod: juttasd el a fát azokhoz, akik meg tudják nyitni a szívüket.

Eszmi örömmel fogadta a küldetést. Karácsony éjjelén a Csillagfa ágai megnyíltak, és az angyal óvatosan a Földre ereszkedett vele. A hó puhán érintette apró lábait.

Az első csillagot egy idősebb hölgynek vitte. Egy nőnek, aki sokat látott és sok mindent megélt; hosszú idő óta úgy érezte, fénye talán már nem elég erős ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Egész életében adott másoknak: szeretett, segített, támogatott. A sajátjából adott akkor is, amikor már alig bírta. Kívülről erősnek tűnt, belül azonban napról napra gyűltek a terhei. A saját életében egyre nehezebben boldogult, mintha alig haladna valamire.

Azon az estén is ott ült a szobájában, körülötte a feladatok sora végtelennek tűnt. Leült, arcát a tenyerébe rejtette, és halkan mondta: – Adok, szeretek, segítek… mégis úgy érzem, a saját életem valahogy nem alakul. Valamit elrontottam? Nem jól csinálom? A kérdések már régóta benne éltek, most végre kimondódtak. Miért nem alakul úgy az életem, ahogy szeretném? Elfáradtam…

Ekkor rebbent meg körülötte a levegő. Eszmi ott állt előtte. A hölgy nem látta, de érezte a jelenlétet: gyengéd, békés, meleg, szeretettel teli. Az angyal tenyerében kibomlott egy apró, aranyló fénygömb – a Csillagfa egyik legfényesebb csillaga. A csillag lassan a hölgy mellkasához szállt, és hangtalanul belesimult a szívébe.

A nő mellkasában valami felengedett; mintha befagyott tájak olvadnának fel benne, mintha évtizedek súlya könnyülne el egyetlen pillanatban. A fény azt súgta: – Értékes vagy. Nem vagy egyedül. Álmaid valóra válnak. A hited meghozza a gyümölcsét.

A nő szeme megtelt könnyel, de ez nem fájdalom volt, hanem felismerés. A csillag finoman szétterjedt benne, melegséget vitt minden zugba, reményt a fáradt részekbe.

A következő hetekben lassan, de biztosan változni kezdett az élete. Először belül történt minden: a reggelek könnyebbé váltak, a teher kisebbnek tűnt, a feladatok nem tornyosultak olyan magasra. Mintha a csillag arra tanította volna, hogyan lélegezzen újra. Aztán megérkezett a valódi fordulat. Egy nap különös hívást érzett: itt az idő továbblépni, helyet adni annak az életnek, amelyre mindig vágyott.

Régóta dédelgetett egy álmot: egy otthont a természetben, nagy terasszal, ahol a reggelek békések, a napok nyugodtak. Sokáig, hosszú-hosszú évekig azt hitte, ez számára lehetetlen. Ám ekkor, mintha a sors megmutatná az utat, felbukkant egy lehetőség: egy kicsi ház az erdő szélén, nagy terasszal, madarak énekével, csenddel, békével. Pont olyan, amilyet hosszú idő óta a szívében hordott.

Régen habozott volna, most azonban a csillag fénye fellobbant benne. Elment, megnézte, és amikor kilépett a teraszra, a levegő friss volt, a fény tiszta, és hirtelen tudta: otthon van. Nem az épület miatt, hanem mert a lelke végre helyet talált – egy helyet, ahol békében és boldogságban élheti hátralévő életét.

Rövid időn belül odaköltözött. A természet ölelése, a reggelek fénye, a terasz csendje olyan lett számára, mintha a csillag minden nap kibontaná benne mindazt, amire hosszú időn át vágyott.

Álmai valóra váltak.

www.muzsakkonyvtara.hu

A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

A szeretet is elfárad /lélektörténet/

A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.

De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.

– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.

Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:

– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?

Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.

Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.

– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.

És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:

– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.

A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.

Még ha csak egy pillanatra is.

A Kékmadarak Tava /lélektörténet/

A napfény tükre csillogott a tó vizén. A fák lombjai közt suttogott a szél, ahogy a víz simogatta a partot, és benne állt egy fiatal tündérlány, Liora, hajában ezüstösen csillanó harmatcseppekkel. Kék fény ölelte körbe testét, ahogy apró madarak – a Lélekmadarak – pihentek vállán, kezén, még a fején is.

– Ti mindig tudjátok, mikor jövök sírni – suttogta, miközben végigsimított a legkisebb madárka hátán.

– Miért sírsz, Liora? – kérdezte a legidősebb, akit a tündér csak úgy hívott: Égi.

– Mert emlékszem… – Liora hangja megtört. – A testvérem is egy ilyen napon tűnt el a tó mélyén. Csak ő ismerte a Lélekmadarak dalát, de aznap… nem tudta hívni őket. Nem jöttek.

– Nem jöttünk – mondta Égi szomorúan. – Mert nem hallottuk. A gyász hangja néma.

– A szívem még mindig vérzik. A vízbe meredek, és mindig azt várom, hogy felbukkanjon. Hogy nevessen úgy, mint régen.

Egy halk hullám szaladt végig a vízen, mintha válaszolna. A kék fények megremegtek. Az egyik madár halkan megszólalt:

– Vannak, akik nem vesznek el. Csak átmennek oda, ahol már nincs fájdalom. De figyelnek. Mindig figyelnek.

Liora ekkor egy különös hangot hallott: nem a madarak éneke volt, hanem egy ismerős nevetés. A víz tükre megrebbent, és ott állt mellette valaki. Ugyanaz a fény ölelte körbe, mint őt: a nővére volt.

– Liora – szólalt meg halkan. – Ne gyászolj tovább. A szíved megtelik fénnyel, ha hagyod, hogy új élet szülessen a fájdalomból.

– Te… te élsz? – kérdezte Liora remegő hangon.

– Nem, drága kicsim. De a lélek nem csak ott él, ahol test lakozik. A szeretetben, az emlékekben, a madarak szárnyalásában is ott vagyok. Mindenhol.

Liora könnyei most már nem fájtak úgy. Megértette. A nővére lassan eltűnt, de utoljára még így szólt:

– Amikor nevetsz, én is nevetek. Amikor szeretsz, én ott vagyok.

Liora megfordult, és a Lélekmadarak körbe-körbe kezdtek szállni körülötte, mint akik ünnepelnek.

– Köszönöm – suttogta. – Most már értem. A veszteség, ha fáj is, mégis egy kapu. A szeretet pedig örökké megmarad.

És így lett a Kékmadarak Tava nem a fájdalom helye, hanem a gyógyulásé. Aki ott énekelt, az sosem volt egyedül.