Egyszeri pillanat

A nap már alig látszott a víz felett, a fény narancsba öltöztette az eget.

Ilona a hajón állt, kezében a kormányt szorította, de valójában nem a tenger irányát kereste, hanem a választ, amit sosem kapott meg.

A parton ott állt József. Zsebre tett kézzel, mozdulatlanul.

A hullámok halk neszezése között csak a szívük vert hangosan.

— Még most is meggondolhatod magad — mondta a lány halkan, de határozottan. — Nem késő.

A férfi elfordította a tekintetét.

— Nem tudom… ez az egész… félek, Ilona.

— Mitől? — kérdezte a lány, hangjában egyszerre volt türelem és szomorúság.

— Attól, hogy elbukom. Hogy otthagyok mindent, amit eddig ismertem, és a végén te is elmész.

Ilona bólintott. A szemében nem volt harag, csak valami fáradt megértés.

— De József… én most megyek el. Épp azért, mert nem mersz velem jönni.

A férfi mély levegőt vett, de nem nézett a szemébe.

— Nem tudom feladni az életem. A munkám, a házam, apámék… tudod, milyen nehéz lenne?

— Tudom. — Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött fájdalom remegett.

— Csak azt nem tudom, hogyan bírod így leélni az életed, ha egyszer megízlelted, milyen az, amikor megtalálod az igaz szerelmet.

József nem felelt. A nap utolsó sugara a vízre ért, és Ilona tudta: már hiába vár.

— Nem hibáztatlak — mondta csendesen. — Talán csak mást jelent neked a biztonság, mint nekem. Te maradsz ott, ahol megszoktad… én meg elindulok oda, ahol talán újra élhetek.

A férfi halkan megszólalt:

— Szeretlek, Ilona.

A lány lehunyta a szemét, és csak ennyit felelt:

— Én is. De az, hogy szeretünk valakit, még nem mindig elég. Bátorság is kell felvállalni, feladni a régit, hogy megszülethessen az új.

Lépett egyet hátra, a hajóra. A kötél megfeszült, a szél végigborzolta a haját.

József még mindig ott állt, mozdulatlanul, mintha a félelem gyökere tartaná egyhelyben.

— Egyszer talán megérted — szólt vissza a lány.

— Hogy az élet nem vár senkire. És a szív sem marad örökké nyitva.

A hajó elindult. Ilona a vízre nézett, hulltak a könnycseppjei. Tudta, most tényleg vége.

József ott maradt a parton.

A város fényei lassan kigyulladtak mögötte — a megszokott, biztonságos világ, amit nem mert elhagyni.

Ilona hajója egyre távolabb ringott a vízen. A szíve nehéz volt.

A nap lement, a tenger elcsendesedett.

Két ember állt ugyanabban az alkonyatban — egyik maradt, a másik továbbment.

És mindkettő elveszített valamit, amit talán soha többé nem talál meg:

azt az egyszeri pillanatot, amikor még lett volna bátorság megélni az igazi szerelmet.

A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

A szél tanúja

A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.

A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.

Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.

– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.

Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.

Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.

– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?

Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.

A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.