A szabadság ösvénye

Az erdő arany levelekbe öltözött, mintha maga az ősz hintette volna szét a szabadság fényét. A szél játszva kapott Annamária hajába, miközben fekete lován egyre gyorsabban vágtatott előre. Mögötte maradt a múlt: a rideg falak, a fogság, a kényszerű csend. Előtte viszont ott terült el a szabadság útja, mint egy kinyíló könyv lapja.

A szíve hevesen vert, minden dobbanásban egyetlen név csengett: László. Tudta, hogy vár rá. Tudta, hogy ott lesz – az erdő mélyén, ahol már nem kell félniük, ahol végre ők írhatják a saját történetüket.

A ló patái alatt zizegtek a lehullott falevelek. A kanyarban végre megpillantotta: László ott állt, fekete köpenyében, és tekintete úgy ragyogott, mintha a csillagok fénye tükröződne benne.

– Annamária! – kiáltotta. Hangja boldog volt. – Eljöttél?

Annamária szinte leugrott a nyeregből, és futva szelte át a köztük lévő távolságot. Amikor a karjába omlott, zihálva suttogta:

– Azt hitted, ott maradok? Hát azt hitted, elviselem, hogy mások mondják meg, hogyan éljek, kit szeressek?

László átölelte, és arcát a hajába temette. – Féltem, hogy visszatartanak… hogy elveszítelek.

– Nem tart vissza többé senki – felelte Annamária. Szeme könnyben úszott, mégis mosolygott. – A szívem döntött. És a szívem hozzád vezetett.

László gyengéden végigsimította az arcát, mintha még mindig alig hinné, hogy ez valóság. – Mostantól együtt élünk. Nem lesz többé lánc, nem lesz többé parancs. Csak mi ketten.

– Igen – suttogta Annamária. – Élni. Végre élni úgy, ahogy a szívünk diktálja.

A nap utolsó sugarai aranyba vonták az erdőt, amikor kéz a kézben indultak tovább az ösvényen. A könyv lapjai mögött új fejezet kezdődött: a szerelemé és a szabadságé, amelyet senki sem törhetett össze többé.

Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.

A fehér virág

A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.

– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.

Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.

– Mint én? Egy virág?

– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.

A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.

– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.

Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.

– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.

– Megvársz, míg lemegyek?

– Persze. Nem sietek sehová.

A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.

– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.

– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.

– Lehet, hogy bénán csinálom.

Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:

– Nem bénán. Csak… igazin.

Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.

Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.

– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.

Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.

– Ezt most hogy érted?

– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.

A lány ránézett, huncut mosollyal.

– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.

– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.

– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.

Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.

– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.

Ádám nevetett.

– Ez bók, ugye?

– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.

A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:

– Most… szabad megcsókolhatlak?

Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.

– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.

Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.

Epilógus – három év múlva

Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?

Ádám nevetett.

– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.

– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.

Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:

– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.

Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.