2026. február 18., szerda

Homokszemek imája



A sivatag lélegzik, lassú, arany szívvel,
homokszemek imája száll az esti széllel.
Dűnék vállán alszik az idő súlya el,
minden ív egy titok, mely bennem ébred fel.
A szél ujjai átírják a homokot.
Eltűnő mondatok ezek, halk, ősi üzenetek.
A szemhatár peremén a Nap vérnarancs szíve,
mint belső lángom fénye – rejtve, mégis izzik.
Lépteim alatt a Föld emlékezni tanul,
minden szemcsében ott vagyok, ahogy a némaság rám simul.
A sivatag bennem is hullámzik, mint ima,
szél formálta testem, titkokat őrző vonala.
Aki messziről néz, csak dűnét, fényt lát,
de bennük dobban egy érzés, egy világ – az enyém.
– Kulcsát belül őrzöm.
Zárt.

Idő sínei



Utazom oda, ahol a hajnal vár,
vállamon fény ül, meleg és tiszta,
a levegő lassan belém talál,
lélegzetem útlevél, pecsét rajta.
Utazom tovább, a táj bennem él,
mezők ringanak a szív ritmusán,
illat száll, mint halk levél,
érint az emlék, puhán, igazán.
Utazom csendben, sínek az idő,
a pillanat halkan mellém ül,
a fény beszél, és válaszol,
bőrömön az élet végigfut, mely oly gyönyörű.
Utazom álmomban, és ébren is még,
szemhéjam alatt színek zenélnek,
minden érkezés egy ölelés,
ahol a jövők összenevetnek.
Utazom kézben tartott meleggel,
ujjak rajzolnak rám lassú jelet,
a test emlékezik minden reggel,
ahol az út szeretetté lett.
Utazom haza, bárhová is érkezem,
mert bennem nyílik minden állomás,
a holnap csendje rám ismer halkan,
és az élet rám mosolyog tovább.

Belső valóság



Illúziók és belső valóság rétegei mozdulnak el. Van ebben fájdalom, mély, húzódó, mégis ott lüktet benne valami nagyszerű, mert igaz. A régi identitások, mint elhasznált ruhák, lassan lecsúsznak a vállról. Ami eddig védett, most már szorít. A tekintet hátrébb lép, és kívülről látja azt, ami éppen van, mintha egy üvegfal mögül figyelném önmagam, tisztán, torzítás nélkül.
A figyelem eloldódik az emlékektől és a vágyak zajától is elcsendesedik. Szembenézés történik az élettel, amelyet élek, azzal, amit a pillanatban valójában hordozok, és azzal is, amit addig ügyesen megkerültem.
Ami kimaradt, az most érkezik meg: ez bizony fájdalommal is jár. Lassú és kérlelhetetlen, mint amikor a bőr alá kerül a hideg, és semmi sem tereli el róla a figyelmet. A felismerés eléggé éles, eléggé tiszta, hogy már ne lehessen visszafordulni, és ez a legnehezebb pont, ahová az ember eljuthat.
A régi kapaszkodók elengednek, a megszokott magyarázatok elporladnak, és amit korábban biztonságnak hittem, hirtelen csak díszletnek látszik.
Utána sem jön rózsaszín felhő, jutalom, megkönnyebbülés. Inkább üresség. De ez az üresség azért van, mert minden letisztul. Az illúziók kifutnak belőle, mint a festék a vízből, és marad a csupasz valóság: egyszerű, nyers, dísztelen. Olyan, mint egy szoba, amelyből mindent kivittek, és a falakon látszanak a képek helyei, mégis csend van, végre csend.
Ebben a csupasz térben idő kell. Idő, amíg megismerjük a valódi, igaz önmagunkat. Azt, aki eddig is ott volt, csak rétegek alatt, szerepek mögött, elvárások között, múltban és vágyban szétszórva. Az igazi önmagunk lassan előlép, finoman. Meglátjuk igazi arcunkat a tükörben, azt, akit eddig nem ismertünk. Sok idő kell hozzá, de megtörténik: a rétegek alól előlép a tiszta önvalóm.

Beteljesülés



Amikor hozzám érsz,
a testem előbb válaszol, mint az eszem.
Forró vagy, türelmetlen,
én lassú és mély,
mégis bennem is megindul minden.
Te égetsz,
engedélyt kérni eszedbe sem jut.
Én körülveszlek,
oltani soha, inkább megtartani.
A csókunkban egyszerre él
a szenvedély, a gyöngédség.
Tűz és víz egymásnak feszül,
egyik sem akar hátralépni.
Minek is tenné?
Ez a szerelem beteljesülése.
– Tűz és víz egymásba ér.
Otthonná válik.

A fehér jelenlét



Hófehér galamb méltósággal van jelen.
Tollazata tiszta fehérség,
szárnyai Ég emlékezetét hordozzák,
létezése szelíd, alázata természetes.
Jelenléte körül a tér átrendeződik,
a fény finomabban ér földet,
mozdulatok lassabban születnek,
valami a helyére simul.
Szemében halvány derű pihen,
mint reggeli fény a fehér kövön,
amelyet árnyék már elkerül,
és megtartja világát.
A galamb közelsége
vele együtt a bizonyosság,
a tisztaság létezik,
a láthatón túl derengve, finoman jelenlévőn.

Időfonál



Tenyeremben az arcom –
lélekfonálból szőtt látomás,
széllel beszél a csend,
bennem érlelődik a tudás.
Áttetsző idő ring,
lassú, szelíd sodrás,
én vagyok a mozdulat,
az érkezés, indulás.
Hangom üvegfény,
benne megáll a szó,
szívem magja útra kel,
időn, téren át.
Súlytalan valóságom:
élő jelenlét.

A tükör ára



Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.
Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.
– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.
A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.
– Bence! – ordította. – Bence, felelj!
Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.
Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.
Júlia közelebb ment.
– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.
A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.
– Szia, anya – mondta.
Júlia keze a szája elé kapott.
– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.
– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.
– Miféle ár?
– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.
Júlia nyelt egyet.
– Akkor én átmegyek. Te kijössz.
– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.
Júlia ökölbe szorította a kezét.
– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.
– Biztosan ezt akarod, anya?
– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.
A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.
Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.
Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.
Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:
„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”
Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.