Ott szállt a galamb –
hol az ég is halkabban lélegzik,
sziromzenét ringatott a fény,
az idő megállt,
csak egy pillanatig.
Szárnya alatt az arany reggel
rezgő fátyolként nyúlt a világra,
ágat hozott – picit, élőt,
mint aki a jelenben emlékezik
a jövőre.
Nem sietett.
Mert ő már tudta:
a béke nem kíván tapsot.
Csak jelen van,
mint virág a fán,
vagy egy kéz,
ami megfog egy másikat.
Én néztem.
És nem kérdeztem többé.
Csak hagytam,
hogy a harmónia átjárjon,
s a jelenlét öröme
szétáradjon bennem,
mint napfény a nyíló levélen.
