Hozzáállás – Prózai változat

A hozzáállás nem csupán egy viselkedési forma – sokkal inkább belső tükör, amelyen keresztül meglátjuk a világot, és a világ is meglát bennünket. Az én hozzáállásom alapja az együttérzés, a jelenlét és az a mély meggyőződés, hogy minden ember méltó a figyelemre, a megértésre, a szeretetre.

Nem ítélkezem a felszín alapján – inkább próbálom meglátni a másik mögött az emberi történetet. Hiszem, hogy a kedvesség, a nyitottság és a hallgatás képessége gyógyító erejű lehet. Ez a hozzáállás nem mindig könnyű, de tanulható és mélyíthető – minden találkozásban lehetőség rejlik arra, hogy emeljünk valakit, vagy épp visszaadjunk neki valamit, amit már elveszettnek hitt: a hitet, a méltóságot, az önmagába vetett bizalmat.

Kutatásom során megfigyeltem, hogy a hozzáállásunk olyan, mint egy energiamező – hat másokra, és visszahat ránk is. Amilyen minőséget sugárzunk, olyan kapcsolódásokat hívunk életre. Az én célom, hogy olyan hozzáállással legyek jelen a világban, amely hidakat épít, nem falakat, és amelyben a szívem nyelve iránytűként szolgál.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Több mint tánc

A reflektor fénye, mint aranypor, úgy szitált a parkettre – mintha egy másik világ szivárgott volna át a színpad résein. A terem elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött.

– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.

– Igen – felelte mosolyogva.

A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.

Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.

A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.

– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.

– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.

Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.

A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.

Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.

– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.

A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.

– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.

A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.

Szívük egyszerre dobbant.

És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:

megcsókolták egymást.

Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,

akik már táncoltak együtt

egy másik életben is.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

A szelídség útja

Hálás vagyok az életért,

még akkor is, ha fáj —

mert minden tanít —

a csend is, a pofon is.

Elfogadom, mi érkezik,

mint eső, mely csendben hull rám,

s együttérzéssel lépek közétek,

hisz ki tudja, mit rejt egy tekintet?

Az érzések nem gyengeségek —

kapuk,

melyeken át a lélek

hazatalál.

A változás minden nap megérint,

lágyan vagy viharosan.

Az élet áramlik —

s én mozdulok vele hangtalan.

A szeretet a középpont,

a rejtett, halk erő,

mint fény a víz alatt:

mindenben ott időz.

A mindennapokban él a csoda —

egy mosolyban,

egy csendes pillantásban,

egy mozdulatban,

amit nem mindenki lát.

Adni — nem csupán tárgyat,

hanem időt, figyelmet,

a most ajándékát,

egy érintést, egy szívdobbanást.

Tenni valamit,

akár egy szóval,

egy jelenléttel —

mert minden számít.

A problémák tükröt tartanak,

az emberek — tükrök és tanítók.

A pofon fáj…

de benne néha ott a válasz is, a jó.

És végül, ha valaki kérdezné,

ki vagy te,

én így felelnék:

A szelídség,

amiben ott rejlik az erő,

a tükör, hogy meglásd másban a szépet,

még akkor is,

amikor mindenki más csak hibát keres.

Egykor szép volt minden...

Forrón hömpölyög a reggeli levegő,

az Alföld perzselő napsugara lágyan ráborul mindenre.

Szórja fényét, éget, mégis simogat —

a fák kitartanak, de a fű csendben föladja.

A madarak dalolnak, boldogságban úszva,

Robika, a kis papagáj, táncol a hangok között,

szótagokkal festi tele a levegőt,

mintha ő is a természet örök része volna.

Mollyka hempereg a harmatos fűben,

játszik, könnyed, szabad, boldogan.

A fák lombjai szélesen szétterülnek —

őrző árnyékot szőnek a perzselő tűz elől.

Negyven fok perzsel szinte minden nap,

forróság, ami nemcsak a testet mardossa,

hanem a lelket is lángra gyújtja,

próbára téve szívemet és lelkemet.

A természet megváltozott —

olyan lett, mint az emberek lelke.

A régi nyarak bársonyos esti varázsa

már csak apró fényként pislákol bennem,

a csöndes emlékek mélyén.

A csillagok már nem suttognak meséket,

vagy csak én távolodtam el tőlük?

A szél is ritkábban ringat,

de bennem még élnek azok a csillagfényes nyári éjszakák,

egy suttogó, lombok alatti este,

és az a halk, titkos mondat:

„Egykor szép volt minden.”