A következő címkéjű bejegyzések mutatása: színpad. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: színpad. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 10., csütörtök

Több mint tánc



A reflektor fénye, mint aranypor, úgy szitált a parkettre – mintha egy másik világ szivárgott volna át a színpad résein. A terem elcsendesedett. Minden tekintet rájuk szegeződött.
– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.
– Igen – felelte mosolyogva.
A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.
Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.
A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.
– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.
– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.
Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.
A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.
Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.
– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.
– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.
A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.
– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.
A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.
Szívük egyszerre dobbant.
És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:
megcsókolták egymást.
Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,
akik már táncoltak együtt
egy másik életben is.

2025. április 26., szombat

Úgy táncolnék...



Táncolnék én, az élet színpadán,
hol árnyak is lépést tanulnak.
Hogyan? – kérdem csendesen,
mikor vállamon a nap súlya ül.
– Megmutatod, hogyan? –
suttogom egy harmatos hajnalnak,
de senki sem válaszol.
Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.
Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,
de belül a lépteim nehezek.
Nehézségek – hívnak és visszatartanak,
mégis minden rezdülésem: igen.
– Hol vagy? Ki tanítana? –
A fák? A csend? A könnyek?
Talán a szél, mikor arcomhoz ér,
s nem kérdez – csak simít.
Vagy te tanítasz – maga az élet?
Aki elesni enged, hogy megtanuljam,
hol rejtőzik az igazi erő?
Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.
Senki sem tudja…
de mindenki táncol – egyszer.
Talán ezért születünk,
hogy megtaláljuk a zenét,
amit csak a szív hall meg.
Az élet: zene. A szívem ritmus.
És én? Én vagyok a mozduló válasz.

2024. október 29., kedd

Életünk egy Puzzle



Életünk egy színpad,
játsszuk a szerepünket,
mint színészek, kiknek álarca
mosolyt és könnyet váltogat.
Miért történik mindez, ami történik,
s miért nem történik?
Kérdések özönlenek,
mint vihar a csendes tó felett.
Kirakózunk fejünkben,
puzzle-játékot játszunk –
talán a választ megtaláljuk,
mint elveszett csillagot a sötétben.
Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,
de nem passzol sehova.
Ha végre odapasszol egy darab,
a szívünk végre megkönnyebbül,
mint hajó, vihar után
egy pillanat alatt.
Az életünk egy színpad,
színészek vagyunk rajta.
Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,
mint rég elveszett könyvet a polcon,
s ezért nem illeszkednek a darabok.
Tudatos létezésben,
a pillanatokat keresve,
minden darab
magától a helyére kerül.
Mert – a válaszok – végre megérkeznek,
és összeállnak a darabok,
meglátjuk az összképet,
a válaszok megérkeznek a miértre.