Táncolnék én, az élet színpadán,
hol árnyak is lépést tanulnak.
Hogyan? – kérdem csendesen,
mikor vállamon a nap súlya ül.
– Megmutatod, hogyan? –
suttogom egy harmatos hajnalnak,
de senki sem válaszol.
Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.
Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,
de belül a lépteim nehezek.
Nehézségek – hívnak és visszatartanak,
mégis minden rezdülésem: igen.
– Hol vagy? Ki tanítana? –
A fák? A csend? A könnyek?
Talán a szél, mikor arcomhoz ér,
s nem kérdez – csak simít.
Vagy te tanítasz – maga az élet?
Aki elesni enged, hogy megtanuljam,
hol rejtőzik az igazi erő?
Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.
Senki sem tudja…
de mindenki táncol – egyszer.
Talán ezért születünk,
hogy megtaláljuk a zenét,
amit csak a szív hall meg.
Az élet: zene. A szívem ritmus.
És én? Én vagyok a mozduló válasz.
