A mesék útja

Őseink szájából szállt a szó,

éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.

Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,

éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,

láthatatlan, mégis örök az ereje.

Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,

tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,

lapokon élnek régi mondák.

De a szívben mindig ott él,

újra és újra útra kél,

mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,

minden szó, minden csoda

bölcsességet hordoz.

Örök út a múlt és jelen között,

titkos kincs, amit senki el nem vehet,

hisz a mesékben az igazság vezet.

A Nap suttogása

Nem vágyom palotára,

sem fénylő aranyórára.

Csak csendes magányra,

s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,

hol nem köt lánc, se zajos világ,

csak a szél mesél,

s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,

érezném a sós tenger ízét,

s a hullámok játékos szívverését,

amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap

kibontja aranyarcát,

sugarai simogatnák arcomat,

s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:

Drága gyermekem,

Ne keresd a boldogságot,

mert Te magad vagy az.

A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

Az Élet ajándéka

Az eső csendesen hullott, mintha az ég könnyei puhán cirógatnák a földet. A felhők mögül halvány arany fény derengett, s az őszi lombok színei táncot jártak a szélben. A rét közepén egy idős házaspár állt, cipőjük alatt csobbanva gyűlt a pocsolya vize, hajukban az ősz fehérsége ragyogott, mint az idő ajándéka.

– Nézd csak, milyen szép – mosolygott az asszony, miközben szorosabban fonta karját férje nyaka köré. – Az eső illata mindig a fiatalságunkra emlékeztet.

– És arra a napra, mikor először kértelek fel táncolni – felelte a férfi, szeme csillogott a szürke felhők alatt is. – Ugyanilyen eső volt, és te ugyanolyan szép voltál, mint most.

A nő felnevetett, hangja tisztán csengett, akár egy harangszó. Szoknyája körbe libbent, amikor férje megforgatta, cipőjük alól vidáman fröccsent szét a víz.

– Bolond vagy – mondta játékosan, de arcán ott égett a boldogság. – Az emberek kinevetnek minket.

– Hadd nevessenek – felelte az öreg, miközben szorosabban magához húzta. – Mi tudjuk, mi az élet igazi öröme.

Táncoltak a rét közepén, miközben az esőcseppek úgy hullottak rájuk, mintha az ég is tapsolt volna. Körülöttük a természet ünnepet ült: a távolban lovak lépdeltek békésen, a patak vidáman csobogott, a fák lombjai alatt vöröslő bogyók izzottak.

A férfi lehajolt, ajka a nő homlokához ért. – Ígérd meg, hogy mindig táncolunk, amíg csak lélegzünk.

– Ígérem – suttogta az asszony, könnyei összekeveredtek az esőcseppekkel. – Mert táncolni veled olyan, mintha a szívem örökké fiatal maradna.

És így, az esőben, őszi fényben, összefonódva táncolt két lélek, akik tudták: az élet igazi ajándéka nem más, mint az a pillanat, amikor ketten egy ritmusra dobban a szívük.

Őrzöm álmod

Alszol csendben, s én ágyad szélén ülök,

Arcodhoz hajol a szívem titokban.

Őrzöm minden álmod, minden lélegzeted,

Szerelmem lágy fénye vigyáz reád ma éjjel.

A Hold fényén táncolnak árnyak,

Simogatja arcod a puha éj.

Nincs zaj, csak a szíved halk dobbanása,

S én itt vagyok, hogy ne légy egyedül.

Minden szívdobbanásod hozzám ér,

Minden álomkapu nyitva áll még.

Őrzöm a csendben, míg reggel jő,

Míg újra és újra rám talál lelked.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.