2025. október 2., csütörtök

Virágokba rejtett vallomás


A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.


A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.



Az élet örök tanítói



Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,
s most szelíd alkonyfényben pihentek,
szemetekben múlt századok ragyognak,
ráncokban annyi út, annyi emlékezet.
Kezetekben ott a múlt nyoma,
a munka, a gondoskodás, a hit,
a lassuló lépések csendes csodája
minden pillanatot méltósággal ölel át.
Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,
a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,
s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,
úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.
Mert idősnek lenni: kincs és áldás,
szívben hordozott szeretet és béke,
minden szavatok élő tanítás,
mely bennem örökké tovább él.

Őszi Ölelés


A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,
sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.
Suttog a szél, beszél vágyakról —
s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.
Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,
és minden lépés nyomában történetek születnek.
Szívem apró gyertyaként pislákol,
vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.
Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,
egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.
S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,
minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.
Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,
hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.
S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,
szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

2025. október 1., szerda

Napfény és Hó versem megzenésitve


Köszönöm Schmidt Attilának, ezt a gyönyörű dalt.


 

A mesék útja



Őseink szájából szállt a szó,
éjfélkor, tűz mellett örömmel szólt.
Tündérek, sárkányok, bátor királyfiak,
éltek mind a hallgató szív alatt.

Szájról szájra nőtt a régi mese,
láthatatlan, mégis örök az ereje.
Nevetett, fegyelmezett, vigaszt adott,
tanulság, mely minden lélekhez eljutott.

Ma már könyvek is őrzik a csodát,
lapokon élnek régi mondák.
De a szívben mindig ott él,
újra és újra útra kél,
mindenki szívében tovább él.

Mese nélkül a világ szürke lenne,
minden szó, minden csoda
bölcsességet hordoz.
Örök út a múlt és jelen között,
titkos kincs, amit senki el nem vehet,
hisz a mesékben az igazság vezet.


A Nap suttogása



Nem vágyom palotára,
sem fénylő aranyórára.
Csak csendes magányra,
s egy édes pillantásra.

Hol a szívem szabadon lélegezhet,
hol nem köt lánc, se zajos világ,
csak a szél mesél,
s a csend ölel, mint hű barát.

Ülnék a lágy homok ölében,
érezném a sós tenger ízét,
s a hullámok játékos szívverését,
amint ölembe hajtják fáradt fejüket.

Látnám, ahogy a Nap
kibontja aranyarcát,
sugarai simogatnák arcomat,
s suttogná a szép szavakat.

S a Nap csak ennyit mondana:
Drága gyermekem,
Ne keresd a boldogságot,
mert Te magad vagy az.

2025. szeptember 30., kedd

A park sztárja



A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.
– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.
Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.
A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.