Virágokba rejtett vallomás

A szél vad örvényekbe kapta az őszi leveleket, mintha maga az idő sodorná a világot egy másik dimenzióba. A férfi megállt a tér közepén, kalapját finoman billentette, mintha tiszteletet adna valakinek, aki láthatatlanul ott áll előtte. Kezében színes virágcsokrot szorongatott – élénk színek vibráltak a komor szürkeségben.

– Talán ma...– suttogta, és mélyet sóhajtott.

A kabátja alatt szíve hevesen vert. Nem a félelemtől – hanem a várakozástól. A virágok nem pusztán ajándékok voltak: minden szirmuk egy el nem mondott szó, minden illatuk egy félig kimondott vallomás.

A nő érkezett, lassan, mintha a levelek táncát követné lépteivel. Ruhája susogott, szeme pedig egyetlen pillantással feltörte a férfi szívében őrzött csendet.

– Miért virágokkal jössz mindig? – kérdezte halkan, de hangjában remegett valami édes kíváncsiság.

A férfi megemelte fejét, tekintete találkozott a nőével. Árnyék borult arcára a kalap karimájától, mégis, szeme mélyén fény gyúlt.

– Mert szavakat már nem tudnék hozni. Azok elszállnának a széllel. A virág azonban itt marad, és beszél helyettem.

A nő szeme megtelt könnyekkel. Egy pillanatig hallgatott, majd közelebb lépett.

– És mit mondanak most a virágaid?

A férfi keze kissé megremegett, ahogy átnyújtotta a csokrot. A szirmok közül egy vörös rózsa hajlott felé, mintha maga is válaszolni akarna.

– Azt, hogy vártalak. Azt, hogy minden szélvihar, minden őszi levél téged sodort hozzám.

A nő ujjai megérintették a férfi kezét, és a virágcsokor súlya egyszerre könnyebbnek tűnt.

– És ha elhiszem? – suttogta.

– Akkor végre nem csak virágok beszélnek helyettem... hanem én magam.

A szél halkult, mintha minden megállt volna egy percre. A férfi lehajtotta a kalapját, de most már nem azért, hogy rejtse arcát, hanem mert a nő közelebb lépett hozzá – és a két szív közötti távolság végre megszűnt.

Ki vagyok Én? /Vallomás /

Hogy ki vagyok én?

Az, amivé a pillanat formál,

aminek éppen lennem kell.

Anya, ápoló, költőnő, feleség, kertész,

lélekgyógyító, takarítónő, szakács…

és még megannyi arc a létem kaleidoszkópjában.

Egy biztos: minden cselekedetem szeretettel szőtt szál,

mely lágyan öleli az embereket,

mint a napfény a hajnal harmatcseppjeit.

Néha elfáradok,

de az írás a gyógyszerem.

Adok, mert így vagyok teremtve,

a szívem hangja irányít,

mint a folyó, amely kitartóan keresi az utat a tenger felé.

Néha elvonulok, hogy a lelkem kertjét ápoljam,

simogassam a fényét,

öleljem a belső nyugalmamat,

hadd növekedjenek a virágok ott,

ahol csak a szeretet élhet.

Nem mindenki érti meg az életem –

de ez már nem számít.

Nem várok el semmit: aki szeret, marad;

aki nem, elmegy.

Ez az élet rendje: nem lehet mindenki az életem része.

Változom, ahogy az emberek is változnak,

és megtanultam, hogy a szelek, amelyek visznek,

néha elhordják, ami már nem szolgálja a lelket.

Egyet tudok, s ki is mondom:

A szeretet a fény,

mely mindenki szívében ott él,

mint a csillagok, melyek őrzik az eget,

és ragyognak akkor is, amikor senki sem látja.

Csendes monológ

 

Az élet olyan, mint egy üres papírlap. Mindannyian kézbe kapjuk, de hogy mit írunk rá, az csak rajtunk múlik. Egyetlen pillanatból születhet meg egy egész történet, egy szenvedély, ami végigkísér minket. Számomra ez a szenvedély az írás.

Amikor írok, a világ megszűnik körülöttem. Minden érzés, minden apró rezdülés életre kel a szavakban. Talán épp egy pillanatot próbálok megragadni. Egy olyan pillanatot, amitől úgy érzem, igazán létezem. Egy futó mosoly, a naplemente meleg fénye az arcomon, vagy csak egy csöndes, belső béke, amikor megáll az idő.

Mert a pillanatok fontosak. Az élet szinte túl gyorsan halad előre, de ezek az apró, megfoghatatlan másodpercek azok, amelyek megmutatják, kik vagyunk. Ezekből a pillanatokból táplálkozik az írásom is. A szenvedélyem.

De az írás nem csupán önkifejezés. Minden betűvel, amit leírok, szeretetet próbálok közvetíteni. A szeretet lehet egy gondolatban, egy történetben, egy szavak nélküli gesztusban is. Hiszem, hogy a szeretet az az erő, ami összetartja az élet fonalait, akár egy szívből fakadó, mély vallomás egy papírlapon.

Talán ez az, amit keresek az írásban: hogy összekössem a pillanatokat a szeretettel. Minden történet egy újabb esély arra, hogy érzelmeket adjak át, megmutassam, hogy minden szónak súlya van, és hogy a pillanatok, amiket megragadunk, valóban számítanak.

Az életem története tehát egy soha véget nem érő keresés: megtalálni a pillanatot, amikor a szenvedély és a szeretet egybeforr, és leírni azt, hogy mások is láthassák, érezzék. Mert végül is, az élet nem más, mint szeretettel teli pillanatok sorozata, amit valaki megír, valaki megél, és valaki megoszt.

Lehet, hogy nem sokan, csak kevesen olvassák a soraimat, de nem ez számít. Az számít, hogy amikor írok, a lelkem egy darabja ott van minden betűben. És ha egyetlen ember is érzi ezt, akkor már megérte.