Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Kimondatlan ima

Egy ölelésben elfér a világ,

ahol a szó már nem elég.

Két karból híd lesz,

s átsétál rajta a remény.

Ott szűnik meg a távolság,

ahol szív a szívhez simul,

és minden, ami fájt azelőtt,

egy pillanatra elcsitul.

Nem kellenek nagy szavak,

csak a közelség karja,

mert az ölelés beszél helyettünk,

ha a lélek már elfáradna.

Mikor magadhoz vonod a másikat,

nem csupán testet érintesz —

hanem a törékeny lelket,

a szeretetre éhes szívet.

Egy ölelés: kimondatlan ima,

megtart, mikor minden más zuhan.

És abban a mozdulatban

újra ember lesz az ember.

Az elengedés tana

Minden, mi él, egyszer útra kél,

a fény se marad — csak másba lép.

A kéz, mely fogott, légbe old,

s a csend tanít: elmúlt, mi volt.

A szív nem birtokol, csak átölel,

s amit szeret, örökké él.

Nem veszteség, ha nincs tovább —

csak körforgás, semmi más.

Te voltál az, ki felém lépett,

s én neked — két pillanat összeért.

Az idő útjai csendben fonódtak,

újra szerettünk, és minden

rezdülés tanítást hagyott.

Elengedlek, mint part a tengert,

nem tart többé, csak enged, enged.

Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —

ez az út tanít: tapasztalat, remény.

És én itt maradok, csendben, tisztán,

tanulva, hogy utam magány.

De a magányban ott pihen a lét,

És minden elengedés egy új világ kapuja.

A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.

Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.