a fény se marad — csak másba lép.
A kéz, mely fogott, légbe old,
s a csend tanít: elmúlt, mi volt.
A szív nem birtokol, csak átölel,
s amit szeret, örökké él.
Nem veszteség, ha nincs tovább —
csak körforgás, semmi más.
Te voltál az, ki felém lépett,
s én neked — két pillanat összeért.
Az idő útjai csendben fonódtak,
újra szerettünk, és minden
rezdülés tanítást hagyott.
Elengedlek, mint part a tengert,
nem tart többé, csak enged, enged.
Mert tudom már: ki elmegy, az nem vész —
ez az út tanít: tapasztalat, remény.
És én itt maradok, csendben, tisztán,
tanulva, hogy utam magány.
De a magányban ott pihen a lét,
És minden elengedés egy új világ kapuja.
