Fiora, az életmentő

Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.

Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.

A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.

– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.

És akkor ő megjelent.

Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.

A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.

Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.

Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...

...Fiora összeesett.

A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.

– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!

Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.

Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.

Az állatorvos csendben ment oda hozzá.

– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.

Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.

Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.

– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.

A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.

Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.

Hetek teltek el.

A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.

A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.

Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.

Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.

És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –

…valami történt.

Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.

És ott állt Fiora.

Fényesen ragyogott.

Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.

Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.

– Fiora...? – suttogta.

A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.

Pont oda, ahol az ő helye volt.

És Katy szívében megszólalt valami:

„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.

Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Veled, egészen

Csendben vagy mellettem,

mint hajnal előtt a lélegzet.

Érezlek —

minden rezdülésedben ott vagyok.

Szemed tükrében látom:

nem vagyok kevesebb annál,

akinek születtem.

Arcod felém fordul —

s ha megérinted arcom,

belül fény fakad,

lágy öröm nyílik

minden régi seb helyén.

Látsz akkor is, ha nem szólok,

ha csupán a csend beszél helyettem.

Érzel, mikor bennem csend lesz,

s hangtalan hullik a könnyem.

Nem kérsz, hogy változzam.

Nem akarsz faragni új formára.

Úgy szeretsz, ahogy vagyok —

s én is téged,

épp így.

Két lélek,

egy mozdulatban.

Két test,

egy közös ritmusban.

Csendben sétálunk —

ujjaink egymásba simulnak,

mintha kezdet óta így lettünk volna.

Nem szólunk —

mert nincs mit mondani,

a lelkek már mindent kimondtak

valahol, nagyon régen.

Melletted vagyok,

nem félek.

Benned vagyok,

és teljes vagyok.

Veled,

egészen.

Csokor a léleknek (lélekvers)

Egy csokor virágra vágyom,

nem csak színekre, nem csak illatokra,

hanem arra, aki hozza,

aki szívből szedi,

minden szálban ott él a szeretet,

az ő érzései, gondolata.

A pipacs piros lángja,

a vadkamilla selymes fehérje,

és a kis kék szál,

amit sosem tudok megnevezni –

de mindig imádtam.

Ez a csokor több, mint szín és forma,

többet mond minden szónál.

Az illata a természet csodája,

benne él az érintés,

a lélek könnyed ölelését hordozza,

nem csupán szirmok és levelek,

hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.

Nem elég a szépség,

nem elég az illat –

az adó lelkét keresem,

az ölelés lágy jelenlétét,

amit csak egy igazán törődő kéz adhat.

Egy csokor virág –

egy lágy üzenet,

egy dallam, melyet csak a szív hall meg,

nem emberi fülekkel,

hanem tiszta lélekkel,

amit a szív ír,

s amit a szél csendben továbbvisz,

a lélek útján –

és én vágyom rá, rád, aki adod.

Valaki mindig fogja a kezed

A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.

– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.

– Igen. Már régóta vártunk rád.

Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.

– Kik vagytok ti? – kérdezte.

– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.

Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.

– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.

– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.

Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.

– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?

Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:

– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.

A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.

– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.

És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.

– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.

– Hol van akkor?

– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.

A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.

Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:

– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.

És az út – egyszer csak...

Hozzáállás – Prózai változat

A hozzáállás nem csupán egy viselkedési forma – sokkal inkább belső tükör, amelyen keresztül meglátjuk a világot, és a világ is meglát bennünket. Az én hozzáállásom alapja az együttérzés, a jelenlét és az a mély meggyőződés, hogy minden ember méltó a figyelemre, a megértésre, a szeretetre.

Nem ítélkezem a felszín alapján – inkább próbálom meglátni a másik mögött az emberi történetet. Hiszem, hogy a kedvesség, a nyitottság és a hallgatás képessége gyógyító erejű lehet. Ez a hozzáállás nem mindig könnyű, de tanulható és mélyíthető – minden találkozásban lehetőség rejlik arra, hogy emeljünk valakit, vagy épp visszaadjunk neki valamit, amit már elveszettnek hitt: a hitet, a méltóságot, az önmagába vetett bizalmat.

Kutatásom során megfigyeltem, hogy a hozzáállásunk olyan, mint egy energiamező – hat másokra, és visszahat ránk is. Amilyen minőséget sugárzunk, olyan kapcsolódásokat hívunk életre. Az én célom, hogy olyan hozzáállással legyek jelen a világban, amely hidakat épít, nem falakat, és amelyben a szívem nyelve iránytűként szolgál.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.